Auckland

Első napom Aucklandben
2004-10-11
Reggel 8 körül felébredtem, vettem egy állati fain forró zuhanyt, majd levonultam a 3. szintre, ahol azonnal belebotlottam Martinba. Egy ideig még a weboldalam frissítési anyagain dolgoztam a hostel társalgójában, majd azok után végigsétáltunk a belváros gerincét alkotó Queens street-en és egy közeli supermarket felé vettük az irányzékot. Igazából nem tudtuk, hogy mit csináljunk ezen a napon és nem is igazán volt kedvünk semmihez, így csak mentünk a folyással. (azaz éltünk bele a világba és kész.)

Auckland belvárosa elég modern, kicsit Angliára emlékeztet a város hangulata, ami persze a baloldali közlekedés, az angol beszéd és a "lóg az eső lába" idő miatt nem is volt csoda. A belváros telis tele van üzletekkel és minden sarkon van egy pénzautomata, mely az összes létező bankkártyával működik. (Gondoskodnak róla, hogy hozzáférj a pénzedhez, ha esetleg költeni akarnál.) Sajnos még Rarotongán elkezdett a fényképezőgépem rosszalkodni egy kicsit (és ez még ezeknek a soroknak az írásakor sem javult meg) így érdeklődésképpen utánanéztem, hogy mennyibe kerülne egy olyan gép ami nekem van itt Új-Zélandon és szomorúan tapasztaltam, hogy kb. annyiba mint Magyarországon (és jóval drágábban, mint az USA-ban, ahol azt még anno vettem). Ez egy kicsit elszomorított, mert nincs túl sok pénzem ilyenekre költeni de ha a gép bemondja az unalmast, akkor nem lesz más választásom. Murphy törvénye sajnos töretlenül igaz.

Fél óra kényelmes séta után aztán elértünk a kajaárus szupermarketbe és 37 dollárért bevásároltam mindenféle jókat. A vásárlás után pedig visszamentünk a hostelbe és rettenetesen pukkadásig bekajáltunk. Az étkezés után én levonultam a már előző napról ismert viszonylag olcsó (2 NZD / óra) internetkávézóba és egészen este 3/4 8-ig, azaz 5 és fél órán keresztül a weboldal frissítésén dolgoztam. Szokás szerint persze már megint megkérdeztem magamtól, hogy minek is indítottam el a weboldalt, de a frissítés befejezése után fél órával már nem zsörtölődtem tovább.

Az este hátralévő részében még bekaptam egy kis sajtos virslit, majd Martin-nal elmentünk a Fat Camel Nomad Backpackers hostelbe, hogy találkozzunk Zane-nel és Cathy-val, akikkel Martin egészen véletlenül összefutott az utcán délután. Az egymásnakörülést egy korsó sör követte, majd dumcsiztunk kb. este 11-ig, amikor is én elvonultam haza aludni. Hát, ezen a napon nem sok mindent csináltam.

Látogatás Róna Gyuri bácsinál
2004-10-12
A reggel ugyanúgy indult ahogy szokott, a legjobb része most is a forró zuhany volt na és persze a reggeli zabálás. 10.30-kor aztán lesétáltam a hostel elé, ahol már várt engem Róna Gyuri bácsi, egy már 48 éve Új-Zélandon élő örök fiatal úriember. (Ő persze leállított, hogy ne merjem bácsizni de a korkülönbségünkre való tekintettel na és persze meg azért is mert a tisztelet is úgy kívánja, én mégiscsak Gyuri bácsiként fogok itt rá a weboldalon hivatkozni. Ne haragudj, Gyuri!)

Szóval ki is Róna Gyuri bácsi és honnan is ismerjük mi egymást? Még Dél-Amerikában utazgattam valahol, amikor Gyuri bácsi írt nekem egy emailt, hogy ha majdan Új-Zélandon járok, akkor meghívna engem egy finom magyaros ebédre. (Mint kiderült, megtalálta a weboldalamat az interneten a barangol.hu-n elhelyezett reklám révén.) Én ezt akkor - még fél éve - el is fogadtam azonnal és abban állapodtunk meg, hogy ha majd közelebb érek a világ ezen szegletéhez, akkor újból jelentkezem. A kapcsolattartás meg is maradt és bár az eredeti tervekhez képest 2 hónappal később értem ide, a meghívást Gyuri bácsi továbbra is tartotta. Róna Györgyről röviden annyit érdemes tudni, hogy az 56-os forradalom idején 25 évesen hagyta el kis hazánkat, először Németországban dolgozott 5 évet, majd egy barátja ajánlatára Új-Zélandra jött. Itt először a déli szigeten élt vagy 10 évet, majd a melegebb éghajlat miatt az északi szigetre költözött. Időközben visszament Magyarországra és elvett egy magyar hölgyet, s a közös boldog házasélet gyümölcse két gyermek lett, akik ma már ugyancsak felnőtt emberek. Gyuri bácsi drága feleségét 12 évvel ezelőtt elszólította az Úr, s azóta ő egyedül éldegél de hogy hogy, azt tanítani kéne. Gyuri bácsi 73 évesen olyan aktív, mint sokan 25 évesen sem, állandóan csinál valamit, a házán dolgozik, vagy az internet és a digitális technológia tudományát tanulmányozza, rengeteget olvas a világról és állandóan tervezi a jövőt. Pár éve van egy barátnője (egy ugyancsak Auckland közelében élő özvegyasszony, akinek a véletlen folytán magyar volt a férje) és vele terveznek kirándulásokat és élvezik az életet. Komolyan mondom, hogy öröm volt látni ezt a vitalitást. Róna György élettörténetéről és Új-Zéland csodáiról egyébként a barangol.hu-n is olvasni lehet (az alábbi link alatt), ugyanis Gyuri bácsi pár hónappal ezelőtt publikált egy cikket, amit a magyar weboldalon örömmel jelentettek meg és még a mai napig olvasható.

Reggel fél 11-kor tehát megérkezett értem Gyuri bácsi a Mitsubishi autójával és 45 perc alatt elvitt a házához, mely Auckland egyik külvárosában található. A házához érve körbevezetett a birtokon és a házban majd leültünk és csak beszélgettünk. Hol Gyuri bácsi mesélt, hol én, egymás szavába vágva folytattuk a diskurzust egészen 12.30-ig, amikor is eljött az ebéd ideje. Kezdetnek egy frankó kis húsleves burkoltunk, főfogásnak pedig egy isteni finom paprikáscsirkét kanyarintott Gyuri bácsi, a 10 ujjamat megnyaltam az edéd után, annyira jól esett. Befejezésként pedig egy "sherry trifle" nevű desszertet kóstáltunk meg, mely az anglomán világban egy ismert desszert, én azonban még soha nem próbáltam. Hosszú lenne leírni hogy mi is ez a finomság de azt tudom ajánlani, hogy aki teheti próbálja ki. Mondanám azt is, hogy próbálja ki Gyuri bácsi "sherry trifle"-jét de ez csak a kivételezetteknek jár, ugye... :) Ebéd után egy kicsit játszottunk Gyuri bácsi digitális fotóstúdiójában, majd egészen vacsoraidőig továbbra is csak cseréltük az eszmét. A fincsi vacsora este 7-kor következett, melynek elfogyasztása után Gyuri bácsi visszavitt engem a belvárosba a hostelemhez. A nap kellemesen telt és nagyon örültem, hogy megismertem egy ilyen életvidám remek embert. Köszönöm Gyuri mégegyszer a meghívást és a vendégszereteted, így publikus módon is!!!

Az este hátralévő részében még frissítettem megint a weboldalon egy kicsit, majd hazavonultam aludni. Hirtelen rámtört egy borzasztó rosszkedv és egyedüllét lefekvés előtt, így elég nyugtalanul ringtam álomba valamikor éjfél magasságában.

Az apróbb intézkedések napja
2004-10-13
A rosszkedv sajnos egész éjjel kísértett így halálszar állapotban ébredtem meg reggel. Élni nem volt kedvem, annyira nem voltam jól. Sajnos utazás közben ilyenek is előfordulnak és ahogy azt mondani szokás, az élet nem habostorta. Rossz lelkiállapotomhoz persze az állandó rosszidő is hozzájárult valószínűleg, mivel a napos és meleg Polinézia és Melanézia után a hűvöskés állandóan ködös Auckland nem esett túl jól. Meg persze az egyedüllét is gyötört egy kicsit. Már egy jó ideje nem utazom együtt igazán velem hasonló emberekkel, s bár van mindennap társaságom, azért igazán jót már nagyon hosszú ideje nem beszélgettem senkivel.

A reggeli szokásos tennivalók után reggeliztem egyet, majd elmentem internetezni egy fél órát. Útközben beugrottam egy könyvesboltba és megvettem a Lonely Planet Új-Zéland útikönyvét. Ez már időszerű volt mert talán emiatt is éreztem magam egy kicsit elveszve és rosszul. Erre a csodálatos országra ugyanis terveztem vagy 6 hetet és egy alaposabb körülnézéshez előbb kell egy alaposabb informálódás is, ahhoz meg egy útikönyv elengedhetetlen. Nem is tudom mit csináltam volna az LP összesítői nélkül Dél- vagy Közép-Amerikában. Szóval megvettem a könyvet és az 50 dollárba került. Áááááááááá de rohadt sok!!! Az egy napi lézezésem. Választásom viszont nem volt mert nem találtam a hostelben senkit aki már végigjárta Új-Zélandot és eladta volna a sajátját. Az internetezés után lesétáltam a Fat Camel hostelbe, ahol Cathy és Zane laktak. Megtudtam tőlük, hogy Martin ezen a reggelen lepattant egy Kiwi Experience busszal mert amíg előző nap én Gyuri bácsinál pendültem, az én angol cimborám szerzett egy kedvezményes jegyet és nem akarta azt elmulasztani. És mivel este már nem találkoztunk, így búcsú nélkül kellett lepattannia. Hát ez van, talán majd találkozunk valahol. Egy kicsit persze meglepett a dolog de az élet úgy vidám ha élvezzük és Martin is csak ezt tette, így az ebből származó rosszízű meglepődésemen kb. 5 perc alatt túltettem magam. Zane-nel megbeszéltük, hogy délután szervezünk valami közös programot, majd elsétáltam az Ausztrál Nagykövetségre, hogy a vízummal kapcsolatos tudnivalókat kibogozzam.

Beletelt vagy fél órába mire megtaláltam az ominózus irodát, majd újabb fél óra sorbanállás után megkaptam a vízumkérő lapot és a mellékelendő dolgokról a listát. (Mondanám, hogy mik ezek: ház vagy lakás tulajdon a hazádban / szabadság engedély munkahelyről, elegendő pénzről banki kivonat, meghívó féltől levél meg ilyenek) Mondtam a csajnak, hogy nekem se lakás, se munka, mert hogy én I. (Első) S. Ivi világkörüli úton pörgök (mint a szélkakas) de az iszonyú angolsággal és akcentussal beszélő húzottszemű kiszolgálókislány arongáns módon közölte, hogy őt ez nem érdekli, mellékeljem amit tudok és majd ők eldöntik, hogy mehetek-e. Igen ám, de a kérvény 75 új-zélandi dollárba kerül (ami több mint 10 ezer Ft) és nekem ennyi elbuknivaló pénzem nincs nemleges válasz esetén, nem is beszélve arról, hogy körutam lehet, hogy majd Christchurchben ér véget és nincs állandó lakcímem sem Új-Zélandon ahová a vízumkérelemhez leadott útlevelemet visszaküldhetnék, VISZONT van egy világkörüli repjegyem, amivel tudom bizonyítani, hogy nem akarok Ausztráliában maradni, stb. stb. A csaj elhajtott mint szülőorvos a magzatvizet és nem is akart velem beszélni. Olyan ideges lettem, hogy majdnem lebontottam a nagykövetséget. A követségi "incidens" után erős dilemmába kezdtem, hogy vajon menjek-e Ausztráliába egyáltalán, vagy sem. (Megmondom őszintén, hogy ezeknek a soroknak az írásakor már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy menni fogok, vagy hogy egyáltalán menni akarok. Ausztráliában már különben is jártam és ha nem megyek, akkor legalább spórolok egy kis pénzt meg időt. Még gondolkodom, elvileg még Wellingtonban is nekifuthatok a dolognak...)

A délután első felében még újból frissítettem egy kicsit a weblapon, majd találkoztam Zane-nel és elmentünk az Auckland szimbolumává vált Sky Tower-be, mely 328 méteres magasságával a déli Földfélteke legmagasabb épülete. Az idő sajnos elég borongós volt, ami kilátótorony látogatása esetén nem valami pozitív de menni akartunk, így nem érdekelt minket, hogy esik-e vagy sem. Szerencsére a YHA diákszállólánc tagsági kártyám 5 dollár kedvezményt adott, így 10 dollárért jutottam fel a kilátóba. (Először láttam ilyet a világon, hogy van "hátizsákos" ráta.) A list egész gyors volt de a néhai World Trade Centerhez képest azért nem volt akkora nagy király... :) Az ugyanis a 107. emeletre kevesebb mint 1 perc alatt ért fel, hohóóóóóó. Szóval felmentünk és jól megnéztük magunknak Auckland-et felülről. Hát, nem estem hanyatt. Jó sok modern (és régebbi) épület, távolban dombok, szigetecskék és egy jópofa kikötő. Talán a borongós idő miatt sem éreztem óriási stenknek az egészet de szerintem New York az Empire State tetejéről így is úgy is százszor szebb. (Még a WTC nélkül is.) Kb. 20 percet bolyongtunk itt, majd 3 dollár extráért még egy szinttel feljebb mentünk. A kilátás ott sem volt jobb csak kevesebb volt a turisták száma. A Sky Tower tetején van egyébként Új-Zéland egyik top attrakciója, ami a Sky Jump, azaz a Sky ugrás. A torony kilátójának a tetején van egy platform ahol rákötik a szerencsétlen "milliomost" (195 NZD ugyanis egyetlen ugrás) 3 különböző kötélre és a delikvens meg leugorhat a mélybe. Ez persze nem szabadesés mint a bungee jumping de azért egész jó és ingyen tutira kipróbálnám. Talán még 15 dollárért is. :) Na jó, szóval láttuk ahogy leugrálnak egy-ketten és jópofa volt de annyira nem volt jó, mint amilyennek hangzott. (És ez nem a savanyú a szőlő effektus!)

A Sky Tower után egyeztettem egy esti sörözést Zane-nel majd visszasétáltam az ACB hostelbe. Éhes voltam mint atom, így azonnal a konyhába mentem, hogy kajázzak valamit. Megyek a hűtőhöz, és mit látok, ELTŰNT A KAJÁM!!! Egy ideig még idegeskedni sem volt energiám (mert még mindig elég levert volt a hangulatom) csak ültem az egyik konyhaasztalnál és szomorúan bámultam magam elé, hogy ez bizony nem az én napom. A megkekkenés szélén álltam és nem volt kedvem semmihez. A pofa kedvéért azért kimentem a recepcióhoz és panaszt tettem. Az "ügyemet" kezelő srác kedvesen végighallgatta a problémámat, majd közölte, hogy ilyen még soha nem fordult itt elő, aztán elment intézkedni valamerre. 10 perc múlva visszaszért és közölte, hogy sajnos nem tud segíteni de mivel nem akarja, hogy éhes maradjak, ezért adott 20 dollárt. Ezen a lépésen teljesen meglepődtem, így nagyon megköszöntem neki a megértő hozzáállást és leballagtam egy közeli kínaiba bekapni egy malájcurrys zöldséges csirkét. Kajálás után sétálgattam még egy kicsit, majd visszamentem a hostelszobámba, ahol egy brit sráccal beszélgettem egy ideig, majd a naplómat írtam egy pár óráig.

Az este 8 óra elég gyorsan eljött, így aztán a találkozónkra leballagtam a Fat Camel-hez. Zane már várt, elkezdtünk sörözni és beszélgettünk a pénteki indulással tervezett közös 6 napos kirándulásunkról, mely alatt az Aucklandtől északra lévő területet akartuk bejárni úgy nagyjából. Dumálunk és tervezünk tehát, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a bárban valaki a magyarokról beszél angolul. Odamegyek és megkérdezem, hogy mi a pálya, ki itt a magyar, mire belebotlottam egy jófej magyar srácba, Turi Attilába Debrecenből. Zane-nel a tervezgetést rövidre is zártam, majd átültem Attilához és beszélgetni kezdtünk. A beszélgésből hajnali 1-ig tartó sörözés lett és végül egy az ACB alatti Globe Barban kötöttünk ki, s ott fejeztük be az estét. Attila szerencsét próbálni jött ebbe a messzi országba de sajnos bizonyos körülmények miatt csak tapasztalatokat sikerült szereznie és 2 nappal később már repült is vissza Magyarországra. Az este után megegyeztünk, hogy másnap együtt pörgünk egész nap. Már sokkal jobb kedvvel aludtam el amihez persze a számos korsó sörike is besegített.

A lézengés és a jókedvű beszélgetések napja Aucklandben
2004-10-14
Az éjszakám nem volt valami nyugis, mert a sör biza egy kicsit megkavarta a gyomrocskámat de azért viszonylag kipihentem magam. Már 4. éjszakámat töltöttem az Auckland Central Backpackersben és igazán egyszer sem aludtam jól, meg úgy egyébként a szálló hatalmas mérete miatt nem is igazán éreztem magam jól magam, szóval elhatároztam, hogy átköltözöm a Base Backpackersbe, melyről az új LP könyvem is azt állította, hogy talán a legjobb választás Aucklandben. Összeszedtem tehát a cókmókomat, kijelentkeztem és átballagtam a Base-be. Ott pillanatok alatt be is jelentkeztem, majd átsiettem Zane-hez, hogy az előző nap már leegyeztetett autókölcsönzési procedúrát együtt lebonyolítsuk. Körbesétáltunk vagy 3-4 kölcsönzőt de a végén Fat Camel Hostel-en keresztül sikerült a legolcsóbb megoldást megtalálnunk, mely 29 NZD / nap díjért kínált egy kisebb autót. Le is tettük a foglalót és megállapodtunk a másnapi időpontban, majd elköszöntem Zane-től és Cathy-tól és visszamentem a Base-be, hogy megkeressem Attilát.

A délelőttünket egészen du. 4-ig a Fat Camel bárjában töltöttünk mindenféle elmélkedéssel. A beszélgetéseink során kiderült, hogy jó sok mindenről gondolkodunk hasonlóan Attilával, ő is az az örök nyughatatlan ember, aki a lélek kifürkészhetetlenségeit próbálja megfejteni és ezen kívül persze könnyen és boldogan akar élni (akárcsak én), szóval meg is egyeztünk, hogy ha hazaérek akkor leülünk és beszélgetünk egyet a jövő lehetőségeiről. Addig persze még lefolyik egy pár liter sör a torkunkon és nekem végig kell járnom még vagy 12 országot... 4 után aztán vettünk egy kis sushi-t egy utcai árustól és jól bekajáltunk. Annyira szeretem még mindig a sushi-t hogy az félelmetes. A nyers lazac, az avokádó, a rizs és a wasabis és gyömbéres szójaszósz íze orgazmikus élményeket okoznak az ízlelőbimbóimnak. Jajjjdefincsijajjdefincsi!!!!!

Ebéd után aztán elindultunk, hogy tegyünk egy sétát a Queens Street-en. Sétáltunk vagy 5 perce, amikor egyszer csak belefutottam Nick-be, a perth-i ausztrál srácba, akivel még január 18-án (világkörüli utam első dél-amerikai napján!) találkoztam a Sao Paulo-i hostelben, majd március közepén a chile déli végében található Puerto Natalesben. A meglepetés hatalmas volt pedig tudtam, hogy Nick most éppen Aucklandben él, mert ezt már korábban leleveleztük. A találkozás mégis óriási volt és nagyon megörültünk egymásnak. Hogy gyorsan meg is ünnepeljük a találkozót, be is ültünk egy sörözőbe és egészen este 9-ig ittunk, mint a halak. (A britekhez hasonlóan az ausztrálok nagyon bírják a sört, alig bírtam Nick-et leállítani, hogy ne hozzon több sört.) Igazából nem sok kedvem volt a sörhöz de hát egyszer hozzá kell szokni az italhoz és jobb előbb mint később. :) (Nehogy most komolyan vegyetek, pláne Te ne drága Anyukám!!!!) Azt azért sikerült megállni, hogy ne mákoljak be, szóval dülöngélés nélkül kijöttünk a krimóból és egy török kajáldában (melyekből itt is van egy pár csakúgy mint a pesti körúton) betoltunk egy gyros tálat. Az esti beszélgetésünk alatt szóbakerült a Sony MiniDV videokamerám (melyet a Galápagoson kívül semmire nem használtam az indulás óta és csak a helyet foglalta) és Nick megígérte, hogy megpróbálja nekem eladni jó pénzért!!!! Juhééééj, jön egy kis lóvé a házhoz! Ennek főleg azért is örültem, mert a Canon digitális fényképezőm elkezdett szarakodni egy kicsit és lehet, hogy vennem kell egy újat, az meg drága mint atom. (...és ha Nick jó pízért eladja a videokamerámat akkor tudok venni egy jó kis digifényképezőt abból a pénzből és még marad is zseton!!!) Szóval ennek nagyon megörültem kedves barátaim, milyen furcsa az élet már megint: az előző nap azt sem értettem, hogy minek születtem meg, ezen a napon meg olyan életerőt nyertem, hogy csak na. Juhéééj.

A sör azért megtette a hatását, így a gyros tál elfogyasztása után odaadtam Nicknek a videokamerámat és annak összes tartozékát, majd Attilával elkísértük ausztrál cimborámat a buszmegállóba és hazatértünk aludni.

Ezen a napon semmi érdemleges nem történt de mégis annyira feldobott a sok jó és mély beszélgetés, hogy ilyet már régen nem éreztem.

Másnap végre eltakarodok Aucklandből és lecsekkoljuk Új-Zéland északi csücskét!!!!

Folytatás: Whangarei és a Northland (2004.10.15. - 10.20.)

Visszatérés Aucklandbe és egy kis intézkedés
2004-10-21
Kelés reggel fél 7-kor, gyors zuhany, egy kis műzli és már meg is jött értem Zane és Cathy. Pillanatok alatt becuccoltunk az autóba és elindultunk vissza Aucklandbe. A reggeli forgalom egy kicsit lassította a haladást, de szerencsére Új-Zélandon városon kívül lehet neki nyomni kiló-kilóhússzal és ezt még a teherautók is betartják, ahol csak lehet. Az utak minősége kiváló errefelé, szóval ez nem hátráltatja a haladni akaró embereket. Az előttem álló napok miatt - meg egyébként azért is mert nem nagyon kedvelem Aucklandet - kicsit feszült voltam, így az energialevezetés céljából úgy döntöttem, hogy én vezetek. :)

A visszaút összvissz 2,5 óráig tartott, 9.40-re már bent is voltunk a Fat Camel Hostel előtt. Mivel tudtam, hogy legalább 3 napot leszek Aucklandben és legalább érezni akartam egy kicsit, hogy mégis haladok (ilyen egy ciki csávót mint én), ezért ez alkalommal a Fat Camel-be jelentkeztem be, ami már a 3. hostelem csak itt Aucklandben. (Szóval még egy pár hét és egy kis mozgás és 1. tutira bekattanok 2. legalább tudok írni egy kis füzetecskét Auckland Hosteleiről 3. Ez a füzetecske senkit nem érdekel 4. Leugrom a Sky Towerből, mert a bekattanás őrületté fokozódott. :) Na jó, abbahagyom ezt a depresszíven ökör szövegelést. A lényeg, hogy bejelentkezés után teletankoltuk a gépet, majd visszakocsikáztunk a kölcsönzőbe. Itt mindent rendben is találtak az autóval (szerencsére eléggé elfoglalt volt a kölcsönzős csávó és nem vette észre, hogy mennyire leamortizáltuk ezt a szaros kis Nissan-t), így boldogan távoztunk az ARF Rentals épületéből.

A nap első programjaként írtam egy felhívást (keringőre), melyben azon óhajomnak adtam, hangot, miszerint útitársat akarok szerezni autóbérlésre, hogy aztán az autó által nyújtott szabadság örömmámorában 4-6 hét alatt körbeautózzuk ezt a csodálatos országot. Kézzel írtam, hogy személyesebb legyen de azért az egyetlen példányról készített fénymásolatokat hordoztam körbe mégis a 4 különböző, random módon kiválasztott hostelben. Eme megerőltető meló után elmentem internetezni egyet és felpakoltam a weboldalamra a Fiji-szigetek történetét. (bölcs mondás: ne múljon úgy el egy nap, hogy nem tettél valamit ma). Szóval tettem valamit és ez egy kicsit megnyugtatott.

A délután nem sok mindent csináltam, sétálgattam egy kicsit Auckland belvárosában és folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy mi a fenét keresek még mindig itt? Nem tudom, hogy ez miért van de valahogy nem oké nekem ez az Auckland. Túl nagy, túl személytelen és valahogy olyan túl pörgős. (Mondom én, aki 3 évet élt a soha nem alvó New York City-ben, mi?) A Latin-Amerikai nagyvárosokban a szegénység ellenére olyan jól tudtam magam érezni, itt meg minden itt van és mégsem oké a helyzet. Persze az is zavar, hogy itt minden rohadt drága és állandóan szupermarketből kell kaját vennem, mert az utcán enni az luxus. (Legalábbis egy hátizsákosnak az.) Nem is sétáltam sokáig, nehogy a depresszióm autóeléugrásban teljesedjen ki (ne ijedj meg Anyukám, nincsenek suicid gondolataim még csak távolról sem), így aztán visszamentem a hostelbe és CD-re irogattam dolgokat a laptopomról. Néha-néha kikúsztam a konyhába letolni egy fincsi kis kiwi-t a torkomon (a gyümölcsre gondolok nem a madárkára) majd visszamentem dolgozni. 5-6 óra felé aztán megint tettem egy sétát, vettem 1-2 képeslapot a gyűjteményembe (ami már egész szép csak kezd egyre nehezebb is lenni), majd visszatértem este 7-re az ingyen vacsira. A Fat Camelben ugyanis van ingyen vacsi (nem túl király de ehető), s 3 dolcsiért (ami kb. 400 Ft) kétszeres adagot adnak sültkrumplival, amivel még is megtelek. Azért az nem semmi. :) Betoltam tehát a vacsit és vártam a hirdetésre esetleg felbukkanó embereket. (Azt írtam ugyanis a papíron, hogy a legegyszerűbb módszer a megismerkedésre egy ital egy bárban beszélgetéssel fűszerezve és megadtam a Fat Camel bárját este 7.30-ra.) Vártam tehát és vártam, vártam de senki nem jött. Teljesen elszomorodtam ettől, mert komolyan azt hittem, hogy a dumám hatásos lesz. Elhatároztam, hogy másnap újra írom az egészet és ez alkalommal kinyomtatom a papírt, rövidebb leszek és célratörőbb. Ez az! Annak már működnie kell.

Megpróbáltam magam megvigasztalni de azért ez még a pozitív gondolatok lávaként való felszínre törése mellett sem volt könnyű. Kb. fél 9-ig a Fat Camel bárjában ültem (hátha mégis megjelenik valaki) és egy ideig egy hótrészeg ausztrál sráccal beszélgettem (mondjuk ez így egy kicsit túlzás de mindegy), majd újabb sétát tettem a Queens streeten. Az utcán sétálgatva az egyik sarkon kezembe nyomtak egy cetlit a Sky Tower melletti Sky City kaszinójában tartott óránkénti 5000 dolláros nyereményhúzásról és a depresszív hangulatomban ezt én - hülye - jelnek vettem. Lehet, hogy most az van megírva, hogy nyerek 5000 dollárt? Hát, az nagyon jó volna. A gondolattól felspanolva elsiettem a kaszinóba de ott kiderült, hogy a következő húzás valamikor este 10-kor lesz csak és ekkor hirtelen belémnyilalt egy érzés, hogy ez csak időpazarlás lenne, mert nem fogok nyerni. Apró kis akadály került az utamba (vagyis, hogy talán nem úgy fogom Új-Zélandot beutazni, ahogy terveztem) és ezt a "harcot" most nekem kell megküzdenem. Nincs sült galamb, csak kitartás és pozitív hit. Ebben a szellemben el is mentem egy internetkávézóba és egy fél órán keresztül útitárskereső weboldalak után kutattam. Legnagyobb meglepetésemre Helen írt egy emailt, hogy hamarabb befejezi a munkáját Whangarei-ben és csatlakozna hozzám egy 8 napra az Északi-szigeten. Ettől egyből jobb kedvem lett, bár az egy kicsit zavart, hogy Helen miatt újabb 4 napot kellett még Aucklandben maradnom ezután. Na mindegy, de legalább ne egyedül kezdjek, az a lényeg!

Az internetezés után aztán visszamentem a hostelbe, éjfélig még a naplómat irogattam, majd bedőltem aludni.


Érdekesség: Ezen az estén figyeltem meg először igazán, hogy Auckland mennyire egy ázsiai város. Egyszerűen elképesztő, hogy mennyi koreai, japán és thai emberke él itt. Komolyan mondom tiszta Ázsia hangulatom volt.

Újabb unalmas de bizakodással teli nap
2004-10-22
Reggel 9-ig bírtam aludni, felkeltem, megreggelizem és azonnal elmentem a törzshelyemre (koreaiak által üzemeltetett net cafe), hogy megírjam az újabb felhívó szöveget. Az előző napi hirdetésemre emailt nem írt az égvilágon senki, szóval a (belső) harc nem enyhült. Fél óráig csiszolgattam az új, csalogató jófej dumát, majd azt kinyomtattam és elindultam körbejárni a város hosteleit. Összesen 8 nagyobb hostelbe tettem ki hirdetést. A kinyomtatott - és sokkal jobban átgondolt - szövegen kívül ez alkalommal a második aucklandi hostelem bárját (First Base Bar) adtam meg esti találkahelynek, mert az sokkal fainabb, mint a Fat Camel éppen átépítés alatt álló krimója. Gondoltam talán ez is segít. A diákszállókat 45 perc alatt jártam körbe, majd visszamentem a hostelbe ebédelni egyet.

A délutánt ismét a szobámban töltöttem - reménykedtem legbelül mint állat, hogy ezen az estén már eljön valaki - és képeket válogattam a napiháttérképek.hu weboldalra. Egy ideig egy középkorú wellingtoni pacákkal beszélgettem a világ nagy dolgairól (pl. arról, hogy Ausztrália ás Új-Zéland valószínűleg egy ország lesz 1-2 évtizeden belül, mivel már szinte mindent együtt futtatnak) , majd du. fél 5-re kisétáltam az egyik Queens streeti kocsma elé, hogy találkozzam Nick-kel, az ausztrál cimborámmal. Még az előző héten megegyeztünk, hogy ha visszaértem Aucklandbe, akkor iszunk. :) Nick azt találta ki, hogy inkább este pörögjünk (péntek este itt is őrület), így a délutáni fogyasztást estére halasztottuk. Unalmamban megint sétáltam egyet és az egyik Utazói Centrumban (New Zealand's Traveler's Point) találtam egy hirdetést, miszerint egy izraeli pár 3. embert keres dél felé. Igaz, ők 3 hét alatt akarták ledurrantani azt, amit én 4-6 hétre terveztem de az se baj. Egy emailt megér a dolog, így írtam is nekik egy levelet. A vacsoráig tartó időt ismét a hostelben szinyeltem végig, aztán jól bezabátam ingyé, oszt meg átmöntem a First Base Bárba no. :) Zane, Cathy és egy újonnan megismert Dave nevű brit tag is velem tartott, látni akarták, hogy működik-e az új "módszer". Hát, sajnos nem működött, ezen az estén sem jött el senki. Már már éppen kezdtem befordulni, amikor megérkezett Nick. Ausztrál cimborám egy óriási arc, vidám történeteivel azonnal feldobta a hangulatomat, így megkértem rá, hogy ezen az estén fogyasszunk egy kicsit többet. Neki nem kellett kétszer mondani, így tettünk.

Első lépésben egy közeli bárban iszogattunk (ahol csak 2.50 volt egy korsó sör), itt egészen zárásig ültünk és - tudom, hogy ezt szégyellnem kéne és teszem is, higgyétek el - de fogalmam sincs, hogy mennyit ihattunk. Nick kancsóban hozta az újabb köröket, az meg csak gurult lefelé. Éjfél körül aztán Nick egyik munkatársa dobott egy telefont, hogy egy Rakinos nevű night clubban megy a nagy bulizás és nekünk is mennünk kéne. Így tettünk hát. A buliba csak 2 dolcsi volt a beugró és szerencsére beengedtek a túracipőmben. A szórakozóhely tele volt gyönyörű lányokkal - akik persze rám se néztek de hát miért is tették volna, amikor úgy néztem ki, mint aki benéz - , s eszembe jutottak azok a kudarccal teli new yorki északáim, amikor soha nem sikerült egyetlen egy lánnyal sem megismerkednem. Talán ezért nem is erőltettem soha ezt a bulizást, mert a folyamatos lepattanás befordított. Ne értsetek félre, ez most nem a depresszív "senkinek nem kellek" szöveg, hanem csak az, hogy engem nem arra teremtettek, hogy egy éjszakai buliban csajozzak be. Nem megy, ez van. Anyúúúúúúúúúúúúúú. (A másik meg persze, hogy "kissé" illuminált állapotban voltam és valószínűleg ez sem segített a helyzetemen. Én lúzer. L L L L :)

A bulinak éjjel fél 3-kor lett vége, amikor már nem bírtam többé a lábamon állni, így aztán hazasétáltam aludni.


Poén: Nick az esti beszélgetéseink alatt elmesélt egy sztorit, miszerint egy Iván nevű magyar csávó pár évvel ezelőtt hátizsákosokat rabolt ki (volt akit még állítólag meg is ölt) Ausztráliában és ez hatalmas port kavart fel anno. A sztori után elgondolkodtam, hogy a felhívásom vajon működni fog-e, mivel azon az is rajta volt, hogy 29 éves magyar csávó, meg az is, hogy Iván a nevem. Na mondom, szevasz, nesze neked. :)

Kirándulás a Hauraki-öbölben található Rangitoto-szigetre és egy esti fordulat
2004-10-23
A nap csendes belső megemlékezéssel indult belül és eme jeles nap alkalmából kicsiny hazámra gondoltam. Vagyis bárcsak így indult volna, sajnos a gyomorideg gátolta a szabad gondolkodást. Ez volt az utolsó nap, amit adtam magamnak, hogy találjak útitársakat. Szinte görcsberándult gyomorral ébredtem fel reggel 7 körül, már egyszerűen elegem volt Aucklandből. (Annak ellenére, hogy nem sok mindent láttam belőle) Minden porcikám elvágyott ebből a városból és semmi esetre sem akartam a buszos körutazást. Mivel nem bírtam az ebből származó stresszt, ezért úgy határoztam, hogy elmegyek kirándulni egyet, az talán segít. Célállomásnak az Aucklandtól nem messze lévő Rangitoto-szigetet néztem ki, amit már Zane és Cathy is ajánlottak korábban.

A délelőtt folyamán még elmentem vásárolni egyet a közeli Foodtown szupermarketbe, majd az elemózsia gondos elhelyezése után kiballagtam a kompkikötőbe, hogy elkapjak egy hajót a már említett vulkanikus szigetre. Legnagyobb mákomra csak egy fél órát kellett a kompra várnom, mivel az útikönyvemben leírtak ellenére nem 11-kor hanem 12.15-kor ment a hajó. Nekem persze fogalmam sem volt a menetrendről, a szerencsés véletlenről is a jegy megvétele után szereztem csak infót, amikor is beleolvastam a könyvembe. A kompra való várakozás közben még bementem a kikötőben található Department of Conservation irodájába (parkokat üzemeltető állami cég), hogy a Déli-Sziget leghíresebb túrájával kapcsolatban érdeklődjem egyet. A Milford Track névre hallgató 3-4 napos gyalogtúra, mely a Fjordvidék legszebb területén halad át azonban már március végéig (!!!) be volt foglalva. Óriásit csodálkoztam és kérdeztem a hölgyet hogy ez hogy lehet, mire közölte, hogy naponta mindössze 30 embert engednek erre a túrára be, mivel ennyi túrázó még nem bolygatja meg a park egyedülálló élővilágát, ennél több viszont már tenné és különben is mindössze 30 emberre van hely a parkbéli vendégházakban és a kempingezés meg tilos. A Milford Trek tehát főszezonban csak akkor látogatható, ha az ember időben lefoglalja. Ez pedig az én stílusomban végrehajtott világkörüli - majd meglátjuk, hogy mi lesz típusú - kirándulást tekintve lehetetlen vállalkozás. Össze-vissza csúszkálok már időben így is, szóval honnan tudnám, hogy mikor hova érek napra pontosan? Persze lehet ilyen részletességgel is tervezni de nekem nem ez a formám. Na mindegy, ha a Milford-ot valaha be akarom sétálni, akkor nekem kell megváltoznom, erre azonnal rájöttem.

A komp a menetrend szerint elhagyta Auckland kikötőjét és a szemközti Devonport érintésével fél óra alatt elhajóztunk Rangitoto-szigetére. Az idő nem volt valami tiszta de távolról még így is egész jól nézett ki Auckland. Az az egyetlen jó dolog a felhőkarcolókkal és az egyes nagyvárosok közepén található magas tornyokkal, hogy karaktert adnak a városnak. Rangitotora érve 1 óra kemény gyaloglással felmásztam a sziget tetején található kilátópontra, s itt egy fél órát figyeltem a Hauraki-öbölben közlekedő vitorlásokat, s gyönyörködtem a vidék szépségében. A Rangitoto szigetről (melynek jelentése "vérvörös égbolt") annyit érdemes tudni egyébként, hogy egy 600 évvel ezelőtt tengerből kitört vulkán okozta létrejöttét. A mellette található, s ma már egyetlen úttal vele összelinkelt Motutapu szigeten anno éltek Maori törzsek, s a Föld gyomrának eme hatalmas megmozdulását íly módon nevezték el. A szigetet körbe lehet járni egy jó pár óra alatt, nekem azonban csak 3 órám volt, így igyekeznem kellett. Először nem is akartam sokat sétálni de aztán meg rájöttem, hogy ide se jövök többet, s ha már itt vagyok akkor kéne valamit látni. Ezért aztán lemásztam a kilátóból és a hosszabb - körbe vezető - körutat választva akartam a kikötőbe visszasétálni. Már vagy 25 perce sétáltam lefelé, amikor rájöttem, hogy bizony elkalkuláltam az időt és nem fogom elérni a kompot. Nem volt mit tenni, szaladnom kellett. A csúcstól nyugatra található McKenzie-öböl érintésével haladtam vissza a kikötő felé, de az elkalkulálás végül olyan mértéküre sikeredett, hogy 1,5 órán keresztül szabályosan rohantam. Úgy, mint anno tesiórán. Kiffer tanár úr, gimis tesitanárom tutira büszke lett volna rám, ha lát. Időközben a nap is kibújt a felhők mögül, így aztán még rendesen meg is izzadtam, mint egy ló. Az utolsó szakaszt egy Pete nevű angol sráccal durrantottam le, ez legalább megnyugtató volt, hogy nemcsak én számoltam el magam. A kompot mindenesetre elértük és du. 4.30-ra már vissza is értünk Aucklandbe.

Pete-tel a hajón nagyon fain beszélgetésbe keveredtem, s ennek az lett az eredménye, hogy a délután vacsoráig tartó részében egy kocsmában kötöttünk ki és jól megjárattuk az agyunkat. Én ugyan csak kávéztam (előző nap sok volt a jóból) de jól esett a kellemes és kivesélős beszélgetés. (Páratlan dolog és emlékezetes momentum volt számomra: a választott krimóban ingyen osztottak délutáni szendvicseket! Új-Zéland bizonyos szempontból olyan mint az USA, itt sincs SEMMI ingyen.) A kellemes beszélgetés után elköszöntem Pete-től, majd megegyeztünk, hogy talán majd Christchurchben találkozunk. (Ott lakott ugyanis a barátnője akit hosszabb időre meg akart a közeljövőben látogatni.)

Még időben visszaértem a Fat Camelbe az ingyenes snack méretű vacsira, majd annak elfogyasztása után mégegyszer és utoljára átmentem az X Base First Base Bárba, hátha ezen az estén mégiscsak eljön majd valaki. Zane szolidáris módon elkísért, hogy ne legyek egyedül és persze ő is kíváncsi volt, hogy ez alkalommal nyerek-e hangszórót vagy sem. És IGEN, nyertem hangszórót. Megérkezésemkor azonnal odajött hozzám egy hosszú hajú és szakállú izraeli srác Shaulyh, és rövid egyeztetés után meg is egyeztünk, hogy belevágunk a közös kirándulásba. Már éppen a részleteknél tartottunk, amikor odajött egy másik srác is, egy abszolút tar fejű angol srác, Neil. Na mondom, gyülekezünk, EZ AZ!!! Szerencsére más már nem jött (de mint később kiderült, a hostelben még másik 2 ember is hagyott üzenetet, amit nem adtak át, szóval 2 nap alatt azért híre ment a hirdetésnek) ugyanis én 3 embernél többet nem igazán akartam. (A 3 velem együtt értendő.) A kezdeti beszélgésekből az tűnt ki, hogy nagyon jól megértjük egymást mind a hárman, így rövid úton el is határoztuk, hogy másnap reggel kimegyünk az aucklandi autópiacra és veszünk egy autót. Csak így. Saját kocsival a legolcsóbb ugyanis körbejárni ezt az országot, ugyanis ha az ember vigyáz a gépre, akkor szinte ugyanannyiért el tudja azt passzolni, mint amennyiért vette és akkor már csak benzinköltségbe kerül a buli. (Ez persze nem olyan egyszerű, mint később kiderült.)

És most egy pár szót a srácokról. Shaulyh egy 23 éves tel-avivi srác, aki a kötelező 3 éves katonai szolgálat után egy tel-avivi étterem főszakácsa lett. Itt 1-2 év alatt összeszedett magának elég pénzt ahhoz, hogy most 1 éven keresztül utazgasson a világban. A hosszú szakáll és a hosszú haj meg onnan jött számára, hogy a hadseregben megkövetelt szigort elfeledni akarván az indulás óta nem volt hajlandó se borotvát, se hajvágó ollót látni. Ahogy érzi... Shaulyh Új-Zélandot megelőzően Kína, Laosz, Vietnám, Kambodzsa és Thaiföld viszonylatban pendült 5 hónapot. Ami Neilt illeti, ő egy 33 éves liverpooli fickó, aki 6 éve erőteljesen buddhista és 12 év folyamatos versenyszférában való munka után úgy határozott, hogy elég volt a fejlett világ idegölő harcából, elmegy Ázsiába felkutatni az általa képviselt eszmék igaz követőit. Ennek következtében 5 hónapot töltött Indiában, 3-mat Laoszban, Kambozsában és Thaiföldön, valamint 3 hónapot Indonéziában. Ezeken a helyeken komoly meditációs tréninget is kapott egyes kolostorok szerzeteseitől, s ennek hatására ma már napi 2x meditál a manus 1-1 órát. A komoly életelvek ellenére Neil egy oltári fain arcnak tűnt és a fegyelmezett, önmagától komolyan megkövetelt elvek betartásának köszönhetően már az első pillanatban éreztem, hogy egy ilyen emberrel jó lesz együtt utazni. A csapat tehát érdekesre sikeredett, de a változatosság gyönyörködtet. Valahol még reménykedtem is, hogy ne egy szoknyavadász nőcsábász fickó találja meg a hirdetésemet és amint a mellékelt képsorok is híven tükrözik, "imám" meghallgatásra talált. Ráadásul az egyik srác egy főzni imádó szakács, aki alig várja, hogy mennyei lakomákat rittyentsen a megfáradt csapatnak esténként. Hát kell ennél nagyobb stenk??? Elköszönéskor megegyeztünk, hogy másnap reggel fél 9-kor találkozunk és irány az autópiac.

Lefekvés előtt még írtam egy CD-t Zane-nek a közös együtt töltött időnk fényképeivel, majd naplót írtam éjfélig, aztán beszunnyadtam. Másnap komoly nap várt ránk, életemben először autót akartam venni. :)

Az "autóvásárlás" napja... hmmm
2004-10-24
Reggel fél 9-kor találkoztam a Base Backpackers előtt Shaulyhval és Neillel. Vasárnap lévén Auckland belvárosától nem messze, az Ellerslie Ügető mellett tartották a heti autópiacot, így első lépésben oda buszoztunk el.

Új-Zélandon az autóvásárlással kapcsolatban van egy komoly szívás faktor is, ugyanis az autó kinézetén és felszereltségén túl az ún. W.O.F.-ra (Warranty of Fitness, mely olyan mint az otthoni zöldkártya), valamint a regisztrációra is oda kell figyelni. Az utóbbi végül is csak formaság (és az arról való megbizonyosodás, hogy az autó tulaja valójában az a személy, aki azt árulja) a legfontosabb a W.O.F., melyet egy négy évesnél öregebb autónál fél évente meg kell it szerezni. S mivel arról szó sem lehetett, hogy ennél fiatalabb autót vennénk, ezért erről különösen fontos volt megbizonyosodni. A követelmények elég szigorúak Új-Zélandon ezzel kapcsolatban, így egy szutyok autó vétele esetén az egész kocsi árát be lehet bukni, ha az ember nem figyel oda. Magyarul az autó vételekor meg kell bizonyosodni arról, hogy a W.O.F. friss és hogy műszakilag rendben van a cuccos, mert különben nem lesz könnyű megszabadulni (és ne adj Isten az eredeti áron eladni) tőle. Minket azért érdekelt leginkább az autóvétel, mert egy szerencsés üzlet esetén ha az eredeti áron továbbadjuk az autót, akkor a kirándulás nagyon olcsón jön ki. De ezt persze már mondtam. Szóval megérkeztünk az Ellerslie piacra és elkezdtünk nézelődni.

Az első 1-2 órában a 2000 dolcsi körüli autókat csekkolgattuk le, de a kínálat ezekből elég gyér volt. Mármint az ilyen áru elfogadható kocsikból. Folyamatosan gondolnunk kellett arra is, hogy az autót a végén el kell majd adni, ezért nem elég az, hogy egy autó műszakilag oké, valahogy ki is kéne néznie. (Pláne meg azért mert a legegyszerűbb hátizsákosoknak továbbadni a gépet, azok meg nagyon mennek az autó kinézetére.) Sajnos hármónk közül mindannyian tök hülyék voltunk az autókhoz, bár Neil még tizenéves korában dolgozott egy autókereskedésben 1-2 évet és egy picit konyított ahhoz, hogy első lépésben mit kell megnézni egy járgányon. Kb. 2-3 autót vittünk el próbakörre, majd találtunk egy 15 éves Ford Sierra kombit 1000 dollárért. A kocsit egy suvai (Fiji-szigetek) pasas árulta, s azért adta ilyen olcsón, mert már állítólag költözött vissza Fijire 1 hét múlva és meg akart a géptől szabadulni. Tettünk vele 1-2 próbakört és egész jól siklott, így elhatároztuk, hogy egy profi autószerelő csapattal lecsekkoltatjuk a gépet. (Ezt itt Mechanical Inspection-nak hívják.) Meg is egyeztünk a taggal, hogy ha az autóra igent mond az ellenőrző "brigád", akkor megvesszük. Sajnos a vizsgálat 145 NZD-be került, s ráadásul még le is VIR-eztettük a kocsit, ami az eredetiségvizsgálat errefelé. Ez utóbbi meg 25 dollárba került. Volt tehát egy kis extra költség de nem bántuk. Az autó vizsgálatára várva összefutottunk egy már a Fat Camel hostelből ismert francia-német házaspárral, akik meg egy mikrobuszt akartak éppen megvenni. Együtt ment tehát a darázás, hogy vajon pénzkidobás lesz-e a vizsgálat, vagy sem. Hát, számukra végül is nem az volt, mert megvették az autót, minket viszont az autót tüzetesen lecsekkoló indiai származású Sangay nevű tag lebeszélt a Fordról. Azt mondta, hogy 100 km után szét fog alattunk esni a gép és csak fejfájás lesz vele. Szomorúan konstatáltuk, hogy elbuktunk 170 dollárt a spórolni akarás első lépéseként, de még így is jobban jártunk, mint akkor hogyha megvettünk volna egy szutykot. Az eredetiség vizsgálat ráadásul azt is kiderítette, hogy az autó tulaja csak épp most vette ezt az járgányt 2 hete és most próbálja továbbadni, meg még egy csomó egyéb infóra rájöttünk, s így bizton megállapíthattuk, hogy a csávókám abszolút kamu-kéró. Vagyis egy szavát sem szabad elhinni. Amikor a végén közöltük vele, hogy nem visszük el a gépet, akkor mosolyogva rákérdezett, hogy "és 600-ért elvinnénk?", de ezen már csak röhögtünk és elzavartuk a tagot Kenyába. Ő is tudta, hogy egy roncsot árul és gondolta, majd valaki megveszi azt. Még jó hogy mi nem tettük. Az autópiacról való eljövetel előtt az autószerelő Sangay még megadta egy haverja számát, aki állítólag éppen akkor árult egy kombi Toyota Corollát, pikk-pakk műszaki állapotban. Gondoltuk, arra még ráfutunk.

Az autópiac után elbuszoztunk az Auckland belvárosában lévő K' Road-ra (eredeti nevén Karangahape Rd de eme név megjegyezhetetlensége miatt itt mindenki csak K útnak hívja ezt az utcát), mert ott található a Backpackers Car Market, azaz a "Hátizsákos Autópiac", ahol hozzánk hasonló - már Új-Zélandot bejárt - emberkék próbálják továbbadni a szutykaikat. Hát, sajnos itt sem találtunk semmi fainat, így bánatunkban jól bekajáltunk egy török talponállóban. A délután folyamán még elmentünk diákszállókba autóeladást hirdető plakátokat megnézni, valamint kinéztünk 1-2 újságból érdekesnek tűnő eladó autókat de semmi jóra nem leltünk rá, ami árban is oké lett volna. Egy időre még az is felmerült, hogy akkor veszünk egy drága és jó autót, de azzal is probléma lenne később, mert azt meg az ára miatt lenne nehéz eladni. Maradt tehát a Sangay haverja, egy Narend nevű indiai tag, ezt választottuk utolsó esélynek. Felhívtuk a tagot egy párszor, majd negyedjére sikerült rábeszélnünk, hogy még aznap este behozza Aucklandbe az autót, mondván, hogy ha tetszik a gép, azonnal megvesszük. A találkozót ismét a K'Road-ra beszéltük meg este 8-ra, s rövid várakozás után meg is jött a tag a fiával. A 1992-es szürkéskék színű Toyota Corolla sötétben egész korrektnek tűnt, bár a belseje koszos volt és igénytelen és engem ez nem hagyott nyugodni. Mindenesetre megegyeztünk, hogy másnap délben újból találkozunk és akkor végleges döntést hozunk. Ennek tudatában vissza is ballagtunk a hostelbe mindnyájan és leegyeztettünk egy másnap reggeli 9-es összefutást.

Az est hátralévő részében a Fat Camel bárjában tartottunk egy búcsúsörözést Zane-nel, Cathy-vel és egy 2 nappal korábban megismert 40-50 közötti oltári arc brit taggal, Dave-vel. A tintázást egészen 11-ig erőltettük, amikor is elköszöntünk egymástól, majd elvonultunk aludni.

Az autóval kapcsolatos végleges döntés meghozásának a napja
2004-10-25
Reggel 9-kor találkoztunk a Queens Street-i Starbucks előtt. Először elmentünk egy internetkávézóba kinyomtatni egy általunk kreált adásvételi szerződést, melybe olyan dolgokat is beleírtunk az autó eredetiségével kapcsolatban, melyért nem akartunk később fizetni. Próbáltunk még a neten egyéb eladásra szánt autókat is találni de sajnos nem jártunk sikerrel. Maradt tehát Narend és a Toyota. Az autóvásárlás és az azzal járó bizonytalanság mind a hármónk számára okozott egy kis stresszet, leginkább persze számomra, akinek már hányia kellettt Aucklandtől. Neil, akiről eddigre már kiderítettem, hogy ő az örök pozitivizmus élő szobra megnyugtatott mindkettőnket, hogy ha az autóvásárlás nem jön össze, akkor még mindig ott van a bérlés lehetősége, ami egyébként is az alapötlet volt. Jelmondatunkká tehát a következő mondat vált: "Nincs miért aggódni, mert kedden reggel vagy így, vagy úgy, mindenképpen elhagyjuk Auckland-et." Ennek szellemében egyre nyugodtabbak is lettünk. Főleg én. Shaulyh egy állati laza gyerek volt, neki végül is az első pillanattól kezdve mindegy volt a döntés, csak menjünk. Ezen tehát nem kellett vitatkozni.

Eljött tehát a dél, mi meg kiballagtunk a K' Roadra és vártuk Narend-et. Ez a hétfő volt Új-Zélandon a Labour Day (Munka Napja), ami ún. Bank Holiday és ilyenkor minden de MINDEN ZÁRVA van. Számunkra ez elég balszerencsés volt, mert még kedvező üzlet esetén is nehéz lenne az autót átiratni. Ezen persze ekkor még nem gondolkodtunk igazán. Fél 11-kor még beugrottunk egyébként a hátizsákos autópiacra megint, hátha jött valami új autó, de csak egy gyönyörű kinézetű de borzasztó motorhangú olajköpködő Subaru Legacy-t találtunk. Neil szerint ezt is hiba lett volna megvenni, így továbbálltunk. Narend kis késéssel érkezett de bizakodva magával hozta az összes adásvételi formulát és papírokat. Mielőtt neki álltunk volna az árról egyezkedni, Neil meghajtotta a gépet egy pár kilométeren át. Műszakilag tényleg rendben volt az autó, de nekem nem tetszett mégsem valahogy. A kaszni már rozsdásodott és össze-vissza volt karcolva, a csomagtartó zörgött egy kicsit és a belső kárpit sem volt igazán fain. Ráadásul még magnó sem volt az autóban, ami főleg azért zavart, mert ilyen állapotban nem tudnánk azt eladni, legalábbis hátizsákosoknak. A srácok mindenesetre az autó jó műszaki állapota miatt benne voltak a vásárlásban, feltéve ha meg tudunk egyezni az árban. Eredetileg még 2800 dollárról tudtunk de ezen a reggelen Narend 3000-et emlegetett többször is. Mi csak 2100-at akartunk érte adni maximum, így végül 5 perc alkudozás után megegyeztünk 2250 dollárban. (Ez főleg úgy értük el egyébként, hogy én abszolút természetes módon megjátszottam a szkeptikust, s mivel a manus már másodszorra jött be a városba, így mindenképpen üzletet akart és nem akart pénz nélkül hazamenni.) Nekem még így sem tetszett a dolog de a srácok nagyon rá voltak mozdulva a vásárlásra, így belementem. Narend egyetlen feltétele az volt ekkora "kedvezmény" esetén, hogy az autót azonnal átiratjuk egy postahivatalban (Új-Zélandon egy autó átiratása egyetlen postai ív kitöltésébe telik, ami kb. 5 perc) és készpénzben fizetünk. Ebben meg is állapodtunk és nekiálltunk nyitva tartó postahivatalok után keresgélni. Sajnos ez viszont már nem jött össze és egy információs vonal hívása után azt is kiderítettük, hogy ezen a napon ez már nem is fog összejönni a szünnap miatt, így Narend elállt az üzlettől. Neil abszolút blazird arccal nyugtázta, hogy ez valószínűleg nem volt számunkra megírva, szóval béreljünk egy autót és nyugodjunk meg végre. Hazafelé mégegyszer útbaejtettük a hátizsákos piacot, ahol az egyik adminisztráción dolgozó fiatal eladó közölte, hogy jól döntöttünk. Állítása szerint ugyanis egy szutykos kinézetű autót a legnehezebb utazóknak eladni. Mondtam is Neil-nek, hogy én éreztem, hogy valami nem oké. Végül is örömmel konstatáltuk mind a hárman, hogy jobb is lesz egy viszonylag új bérautót 6 hétre kivenni, az sem fog túl sokba kerülni és még így is spórolunk egy csomót bármilyen buszos utazáshoz képest és szabadok leszünk mint a madár.

Megnyugodva és fellélegezve visszamentünk a Fat Camel Hostelbe, ahová időközben már Helen is befutott. A hétfő délutáni találkát még egy előző napi telefonhívással egyeztettük le, s abban is benne volt Helen, hogy kedden elhúzzunk a fenébe Aucklandből. Mivel az autóbérlés mellett döntöttünk, így Helen véleményére is kíváncsiak voltunk, azaz azt már 4-en intéztük. A Fat Camel utazási irodája által össze is hoztunk egy találkát az EZY Rentals kölcsönzőcéggel és a rendelkezésre álló autókat elsétáltunk lecsekkolni. Még jó, hogy ezek a kölcsönzők pénzéhesek és náluk nincsen szünnap. Komolyan bekattantam volna, ha még 1 napot Aucklandben kellett volna töltenem. Fél óra egyezkedés után kötöttünk egy tök jó üzletet, azaz 42 napra egy 35 dollár / nap díjú Nissan Bluebird (Le Grande) típusú autót 29 dolcsi / napért megkaptunk, ráadásul még a 100%-os biztosítás 12 dollár / nap díjából is engedtek 3 dolcsit naponta, így összesen a cég alapból 378 dolcsi kedvezményt adott. Az autó tehát naponta teljes biztosítással (azaz bármi történik, mi NEM fizetünk) 38 új-zélandi dollárba került, ami kb. 5160 Ft. (Erre meg rájön a benzin, ami átlagosan 1.22 dolcsi / liter, azaz 165 Ft) Ez az első héten (amíg Helen velünk van) 66,50 fejenként + benzin, utána meg 88,60 + benzin, HETENTE!!! A teljes szabadságért egy kényelmes 2 literes hatalmas autóban ez igazán kedvező volt. Sajnos azonban ez az autó nem volt a belvárosi telephelyen elérhető, ezért ki kellett taxiznunk a nemzetközi reptér melletti irodához (de ezt is cég fizette) és ott intéztük el a papírügyeket.

Az autó átvétele pillanatok alatt megtörtént és 1 órával később már a One Tree Hill ("Egy fa domb") tetején sétálgattunk. Ez a kis dombocska egy Maori szenthely és egyetlen darab fa állt a tetején egészen 3 évvel ezelőttig hosszú időn keresztül, innen kapta a nevét. Sajnos ezt a fát egy lázadó maori pasas (akinek nem tetszett, hogy a Maorikat nem tisztelő szemét turisták és új-zélandi anglománok "engedély" nélkül a szent területre mennek) kivágta. Azóta már csak egy emlékmű van ezen a helyen (előtte az emlékmű + a fa voltak) és mellesleg Auckland belvárosára és a Hauraki-öbölre csodálatos kilátás nyílik innen. Mi is ez utóbbiért mentünk oda. Sétáltunk is egy kellemeset, majd elkocsikáztunk a K' Roadra megvacsorázni egy Foodcourt-ra (ami olyan mint a Westendben az első szint kajázói) majd hazaautóztunk a belvárosba.

Az este már nem sok mindent csináltunk, mindenki visszament a saját hostelébe pihizni (mi Helennel ugye a Fat Camelben voltunk) s lefekvés előtt még beszélgettünk egy kellemeset a már többször emlegetett francia-német házaspárral (Vincent és Nina), majd éjfél körül eldöglöttünk. Ennyi volt Auckland, de most már tényleg! Másnap reggel irány a Coromandel-félsziget! JUHÉÉÉÉÉÉJ!

Folytatás: Whitianga és a Coromandel-félsziget (2004.10.26. - 10.27.)