Honduras

Érkezés Hondurasba
2004-08-21
A határ Nicaragua és Honduras között El Guasale-nál egy híd. Ezen bicikliztünk keresztül a taxissráccal. A híd túloldalán volt a hondurasi bevándorlási hivatal, eddig hozott a manus. Még amikor megegyeztünk, hogy átbiciklizik a velem a kiscsávó a határon, akkor abban állapodtunk meg, hogy akármilyen összegű borravalót adhatok neki. Nem kért fix lóvét. Megérkezéskor kezébenyomtam a megmaradt 20 cordóbámat, aminek láttán hatalmasra nyíltak a szemei. Közölte, hogy ez kevés és 50-et kért. Mondtam neki, hogy 25-ért jöttem 3 órát busszal, szóval én ennyit érzek fairnek meg különben is borravalóról volt szó és ez - a helyi viszonyokat tekintve azért szép - borravaló. A manuskám nagyon beidegesedett aztán elhessegetés előtt még kioktattam, hogy legközelebb jobb ha megállapodik egy fix összegben és akkor nincs ilyen probléma. Le kellett volna fényképezni a csavókám arcát. Komolyan mondom egyszerűen nem értem ezeket az embereket. Csak azért mert valaki gringó, olyan elvárásaik vannak anyagilag, hogy az vicces. És mindig emlékeztetnek rá, hogy mi milyen olcsó. Szóval eme rövid internmezzo után kitöltöttem a bevándorlási papírokat, kifizettem 3 dollár díjat és beléptem Hondurasba. Utolsó mozdulatként még átváltottam maradék 500 córdobámat hondurasi lempirára frankó kedvezőtlen árfolyamon mert persze jól leszedtek a pénzváltók. Mivel azonban a határ elhagyása után a nicaraguai pénzzel annyit tudok kezdeni, mint néhai dédszüleim 100 milliárd millpengőjével, ezért jobb volt tőle megszabadulni még veszteségek árán is. A hondurasi pénzzel kapcsolatban poén, hogy még az 1 lempirás is papírból van, azaz max. a szupermarketekben lát az ember fémpénzt. Ez már az első pillanatban tetszett, mert én utálom az érméket. (Mindig húzzák a zsebem.) A papírügyek kitöltésekor összehaverkodtam egy huszonegynéhány éves new yorki gyerekkel, s együtt indultunk el Tegucigalpa felé. Elsőkörben még gyorsan bekaptunk egy kis reggelit, majd kiballagtunk a buszállomásra és felszálltunk az éppen akkor Cholutecaba induló buszra. Ez egy kisváros volt 45 percnyire, ahonnan sok távolsági járat megy a hondurasi fővárosba.

Buszozás közben sokat beszélgettem Philip-pel, aki elmesélte, hogy a szülei misszionáriusok és már az egész család tizenix éve Közép-Amerikában él. 9 évet éltek Managuában és most meg Tegucigalpában nyomják már vagy 2-3 éve, de a srác vissszajár Nicaraguába, mert azt jobban szereti. Nem hiányzik nekik Amerika, pláne Manhattan. Én, mint Manhattan szerelmese, ezt nem nagyon értettem meg, de mindegy. Persze az én helyzetem az más. Choluteca-ba 3/4 10-kor értünk be kb, itt mindössze 1 órát töltöttünk és egy másik busszal 10.45-kor már a főváros felé száguldottunk tovább. Honduras ezen a részen szép zöld hegyekkel és völgyekkel határolt, s az utak is egész korrektek voltak. A busz a megszokott-tól eltérően nem az amerikai iskolabusz típusú Blue Bird volt, hanem egy egészen elfogadható modell. Az eredetileg tervezett 2,5 órás sima útból végül 3 órás zötykölődés lett, mert persze lerobbantunk és a busz motorja meghalt, de szerencsére mögöttünk jött egy másik járat ami felvett és elszállított minket az aznapi végállomásra. Philip még a város határában leszállt, így tőle már ott elköszöntem. Érdekes megemlíteni, hogy Tegucigalpa repülőtere az egyik legkacifántosabb a világon, mivel hegyek között kell leszállniuk a gépeknek egy viszonylag rövid kifutó/leszállópályára. A városba délről érkezve meg is csodálhattuk ezt a furfangosan megépített légikikötőt.

De miért is jöttem én Tegucigalpába? Őszintén szólva különösebb okom nem volt rá, de egyhuzamban nem akartam ledurrantani az egész távot Nicaraguától a Karib-tengerig és gondoltam jól jön egy kis pihenés a sok rohangálás után. Ennyi. A városról már első látásra kiderült, hogy egy jellegtelen kis 1 milliós porfészek, ami ráadásul még nem is olyan veszélytelen mint amilyennek mondják. Persze a harmadik világ országaiban semmi nem veszélytelen, az is igaz. Tegucigalpa tehát a 10. főváros volt (Londont nem számolva), amit az indulásom óta meglátogattam. (Managuában csak a két buszpályaudvar közötti részt láttam.) A tízes az meg egy szép, kerek szám. (De hogy ez most hogy jön ide, az egy más kérdés...)

Folytatás: Tegucigalpa (2004.08.21. - 08.22.)