Nicaragua

Érkezés Nicaraguába
2004-08-13
A Costa Ricai határtól 500m-t kellett ballagnunk, hogy elérjük Nicaraguát. A tényleges határt el sem lehetett téveszteni, akkora "BIENVENIDOS A NICARAGUA" tábla köszöntött bennünket, ráadásul ezt elhagyva még vagy újabb 3 hatalmas ehhez hasonló plakát világított a szemünkbe. A nicaraguai bevándorlási hivatal a legnagyobb meglepetésünkre nem az út mellett, hanem egy teljesen félreeső épületben volt megtalálható, kb. 10 percig bolyongtunk, mire ráleltünk. Közben persze az összes taxis megtalált és már a tarifán egyezkedtek, még mielőtt azt is megmondtuk volna nekik, hogy merre megyünk. Nicaragua is "lerabolt" bennünket, az országba való belépésért 7 dollár / kopf a tarifa, hogy a "kakas csípje meg! Na mindegy. A papírügyek lerendezése után az egyik taxis váltig állította, hogy a közeleső Rivas nevű városkáig már nem jutunk el, de szerencsére nem hittünk neki és a buszállomásra kicipekedve kiderült, hogy este 6-kor még van egy utolsó busz. Yes! Erre a buszra felszállva egy pillanatra elgondolkodtam az egész napomon. Közel este 6 óra volt, én meg reggel 6 óta egyfolytában jöttem. Minél jobban belegondoltam ebbe, annál jobban akadtam ki, hogy ez egyszerűen elképesztő, hogy 12 órája jövök és még mindig nem vagyok San Juan del Sur-ben. (Ami az aznapi végállomás tervezet volt.) Hmmmmm.

A határátlépés után egyébként azonnal látszott, hogy egy "új" világba érkeztünk. Costa Rica és Panama viszonylag modern, oda már a "nyugat" igencsak betette a lábát. Nicaragua ezzel szemben elég szegényes, ami már a buszra nézve is látszott, ugyanis Bolíviához és mondjuk Kolumbiához hasonlóan itt is Blue Bird - amerikai iskolásbusz - volt a távolsági típus. Persze ilyen buszt még Panamában is láttam eleget, szóval ez nem mérvadó, de valahogy akkor is érezni lehetett, hogy valami más. Az emberek zacskóból ittak valami helyi üdítőt (Nicaragua állítólag nagyon odafigyel az újrahasznosításra így a lehető legkevesebb műanyagflakont használják), az asszonyok a fejükre téve cipelték a portékát, valahogy szegényesebb volt az emberek öltözete általában és persze a kinézetük is teljesen más volt. A nicagaruaiak nagytöbbsége ugyanis sötétbőrű, azaz "moreno". Nem négerek, hanem olyan színű a bőrük, mint az indiaiaknak de persze az arcberendezésük az latinos. A kamuzó taxison kívül - aki mindenáron meg akart minket fogni - a buszon levő emberek mind hatalmas szeretettel néztek ránk, segítettek a csomagjainkat a sarokban elhelyezni és néhányan érdeklődően kérdezősködtek a származási helyünket illetően. Rob már 3 hetet tölött korábban Nicaraguában és az összes közép-amerikai ország közül ezt tette meg a kedvenc helyének. Fel is hívta a figyelmemet, hogy majd nézzem meg mennyire biztonságos itt minden és mennyire édesek az emberek. Ennek külön örültem és az első benyomás ezt teljességgel alátámasztotta.

A busz 6 után kigördültünk Sapoából, a nicaraguai határvárosból. "Természetesen" (hát miért ne), az egyébként is gyerekeknek tervezett buszon egy kb. 150 kilós óriás került mellém aki egy az egyben elfoglalta az egész ülést. Félős kisgyerekként kucorodtam az ülés folyosó felőli végébe, hogy meghúzzam magam a Rivas-ig vezető 45 perces útra. Meglepetésünkre a manus teljesen jó fej volt (elég zorelnek nézett ki) és jót beszélgettünk vele. Útközben a Nicaragua-tó közepén magasodó Ometepe-sziget két vulkánját is megcsodálhattuk azonnal, ez majd a következő állomásom lesz majdnan San Juan del Sur után. Rivasba 3/4 7-re értünk, s a busz egy sötét téren tett le minket. Kivilágítás szegényes volt, az utca meg merő retek. Ez tényleg egy más világ volt. Mivel kb. 10 dollárnyi colónt váltottam át cordobára és ennek a 90%-a azonnal el is úszott a belépésnél és a buszjegyvásárlásnál, így azonnal találnom kellett egy bankot, hogy szerezzek egy kis helyi lovettát. A legeslegnagyobb meglepetésemre a halál lepattant Rivasban találtunk egy bankot 5 perc alatt, ami nem csak hogy cordobát, hanem még US dollárt is adott. Ez utóbbira nem volt szükségem de erre itt, Nicaraguaban igazán nem számítottam. Kivettem egy hétnyire tervezett cordobát a gépből, majd elsétáltunk taxit keresni, mivel busz ilyen "későn" (este 7-kor!!!) már nem ment San Juanba. A napközbeni 1 dollár / kopf ráta éjszakára felcsúszott 3,5-re de mivel nem volt más választásunk, így elfogadtuk. Egy kicsit persze még alkudoztunk de végül 100 cordobánál megállt az alsó limit. (Az kb. 7 dolcsi.) Bevágódtunk tehát az autóba és 20 perc alatt elkocsikáztunk a Csendes-óceán melletti kikötőfalucskába.

Érkezés után azonnal vettünk egy sört, hogy felfrissüljünk, majd Rob kinézett egy Casa Oro nevű hostelt, ahová 5 perc múlva már be is csekkoltunk. Lecucc után séta következett, majd egy isteni pizzát burkoltunk egy közeli olasz pizzériában. Péntek lévén gondoltuk, hogy lesz valami mozdulandusz, de sajnos a város legfelkapottabb bárjában is csak néhány embert találtunk, így egy újabb hideg helyi sör bepuszilása után eltettük magunkat másnapra.

Folytatás: San Juan del Sur (2004.08.14.)