Wellington

Továbbutazás Napierből Wellingtonba, Új-Zéland fővárosába
2004-11-07
November 7: A Nagy Októberi Szocialista Forradalom Napja. "Emlékezzünk, tisztelt elvtorsák". :) (Bocs, ez még viccnek is rossz...)

Napiert reggel 11-kor hagytuk el egy kényelmes összekészülődés után. Indulás előtt még beugrottunk egy használt ruhaboltba (ahol én is vettem magamnak egy hawaii kinézetű inget 3 NZD-ért), majd délnek vettük az irányt.

Ezen a napon Neil vállalta a vezetést, így nekem volt időm gyönyörködni a tájban. Új-Zélandon ebből soha nem elég. Napiertől Wellington 315 km volt, ezt kicsivel több mint 4 óra alatt zavartuk le. Az első 2 órás szakaszt tiszta, napos időben tettük meg, viszont Palmerston North városát elhagyva egyre jobban kezdett beborulni az idő. Neil pont ezen a reggelen közölte reggelizés közben, hogy "de jó, már jó régóta nem láttunk esőt". A rossz idő láttán azonnal emlékeztettem rá, hogy ezek azok a mondatok, melyeket utazás közben nem mond az ember. (Vagy pl. azt, hogy "még soha nem raboltak ki", vagy "ááá, én soha nem vagyok beteg"). Az ördög nem alszik, az a szemét mindig ébren van. :)

Wellingtonba du. fél 4-re értünk be. Rövid keresgélés után megtaláltuk a Cambridge Hotelt, melyet már mások is ajánlottak nekünk. A neve ellenére ez az egyik legnépszerűbb hátizsákos hostel a városban, közel van hozzá a belvárosi sétálóutca és a főbb nevezetességek. A hotelbe sikeresen bejelentkeztünk és 10 perc múlva már az utcán sétáltunk Új-Zéland egyik legfainabb múzeuma, a Te Papa New Zealand Museum felé. Wellingtonról annyit érdemes tudni - azon túl, hogy az ország fővárosa 1865 óta - hogy 205 ezer ember lakja és az Északi sziget legdélebbi csücskében, a Hutt völgyben található egy csodálatos tengerparti öböl, a Lambton-öböl partján. A fővárosként betöltött fontos politikai szerepén kívül pedig a legfontosabb csomópont az északi és a déli sziget között.

A Te Papa Múzeumba sajnos du. 4-re értünk oda, így mindössze két óránk maradt, hogy megnézzük amit lehet. A múzeum 6 szintes és minden emeleten van egy csomó látni és olvasnivaló, így az idő szűke miatt muszáj volt szelektálni. Az első szinten az országgal kapcsolatos Földtörténeti kiállítás volt, valamint a hihetetlenül gazdag geológiai felfedezések bemutatása. Ezen kívül az ország szárazföldi és tenger alatti élővilágáról is volt egy igen komoly összeállítás, valamint a múzeum kertjében egy mindenféle helyi növényeket bemutató ún. "bush walk". (Bozót séta) Az első szinten kívül a másodikon és a harmadikon sikerült még körülnézni, ezeken a részeken a Maori kultúráról és a természet-ember közeliségről tanultam egy s mást. Komolyan mondom, hogy az információáradat olyan masszív volt, hogy teljesen elszédültem a 2. óra végére. Még jó, hogy ingyenes a múzeum (ez hatalmas nagy stenk!) , azaz ha nincs időd mindent megnézni és visszavágysz, csak be kell sétálnod és kész. NINCS BELÉPŐ!!! Amint este 6 óra lett, azonnal megjelentek a "kizavaró" emberkék és előzékenység nélkül mindenkit kitesséleltek a múzeumból. Ez annyira nem volt fain.

A múzeumlátogatás után végigsétáltunk a wellingtoni modern belvároson. Vasárnap lévén az utcák egész kihaltak voltak, csak a főbb utakon volt egy kicsivel nagyobb a forgalom. A város hangulata elég európai, de Neil egyik észrevételéhez csatlakozva engem is Sydney-re emlékeztetett egy kicsit a hely, bár ott már 1996 óta nem jártam. (És most sem fogok, hogy irgum burgum Ausztrál Nagykövetség, miért kell engem ennyire szivatni.) Séta közben iszonyú éhség kerekedett rajtunk felül így megpróbáltunk egy elfogadható áru étteremet találni, sajnos sikertelenül. Az egyre jobban elhatalmasodó kínzó étel utáni sóvárgás végül egy indiai krimóba vezérelt bennünket, ahol 10 dollárért bepusziltunk egy csirkés-rizses curry-t. Hát, nem mondom, drága ez a Wellington is. Új-Zéland kisebb városaiban még lehet elfogadható áru gyorskajáldát találni (a gyorskajálda ugye nem minden esetben McDonald's és Burger King, hanem a török és távol-keleti éttermek is már kész ételt árulnak, ugye), azaz minden 10 dolcsi körül kezdődik és az már olcsó. Végül is mindegy, néha ilyen is előfordul. Az éhenhalástól megmenekültünk, s ez volt a lényeg. Mindig a dolgok pozitív oldalát kell néznem, na! Vacsi után hazafelé sétálva belefutottam Zane-be és Cathy-be a már jól ismert brit párba. Szokás szerint jól megörültünk egymásnak, majd beszélgettünk egy jó fél órát a látottakról és a Déli-szigetre tervezett attrakciókról. Megállapítottuk, hogy valószínűleg még össze fogunk futni egy jó párszor.

Az este még interneteztem egy sort, majd visszamentem a hotelbe és pótoltam egy kicsit a naplóból. Bosszantó dolog, hogy a számítógépem meghibásodása miatt most legalább minden nap 3 napi sztorit kell írnom, hogy utolérjem magam. Hát, ez van Babócsai néni. Az álom valamikor éjfél körül ért utol.

Utolsó nap az Északi szigeten, délután irány Picton és a Déli sziget
2004-11-08
Reggel korán keltem, mert az autót 8 után csak elég drágán hagyhattuk volna az utcán. Így aztán átparkoltam egy parkolóházba 7 dolcsi / nap díjért. Eme művelet után még visszamentem a hostelbe reggelizni és pihizni egy kicsit, majd 9 után kicsekkoltam, csomagjaimat betettem a csomgamegőrzőbe és elindítottam a napot.

Első lépésként egy rövid internezetést préseltem a programba, majd elsiettem az Air New Zealand irodájába, hogy megváltoztassam a repjegyemet. Az ausztrál vízum megszerzésének nehézségei miatt ugyanis úgy határoztam, hogy világkörüli utamból kihagyom Oz országát, mert nem kell nekem a fejfájás. Ezt persze azért is teszem ilyen könnyen, mert már jártam ott 8 éve, de azért idén is beugrottam volna, ha nem ilyen szemetek a követségen. Na mindegy. Szóval a repjegyváltoztatás. Hát, ez sem ment olyan könnyen mint gondoltam. Az Air New Zealand-nek elég idióta rendszere van, melyben csak a saját járataikat tudják törölni, így a járatok újrafoglalása és az útirány megváltoztatása után még el kellett mennem a Singapore Airlineshez és a Thai Airlines-t is fel kellett hívnom, hogy a korábban befoglalt járatokat töröljem. Ez Dél-Amerikában bármelyik Lufthansa vagy United Airlines irodában két gombnyomásra sikerült volna (ugyanis ennek minden Star Alliance szövetség irodában működnie kéne hipp-hopp), itt sajnos nem így ment. A MODERN ÚJ-ZÉLANDON futnom kellett egy-két tiszteletkört. Végül is a procedúra sikerült és ez sajnos belekerült 100 US dolláromba megint, ugyanis a vk repjegyem szabályzatában ez benne volt. Dátumváltoztatás ingyenes, de az útvonal megváltoztatása 100 dolcsi. Hát, így jártam. Új útvonalam tehát: Christchurch - Hong Kong - Bali - Jakarta - Szingapúr. Onnan meg eldobom a jegy utolsó szakaszát és megyek tovább "gyalogúton".

A sikeres útvonalcsere és pénzfizetés után a napi 2. projekt következett, a hazai bankomba egy fax elküldése. Hát, ez sem ment könnyen. Az ú-zélandi állami posta a világ 163+ országai közül mindössze kb. 40 országba tud faxot küldeni, a többibe nem. Magyaráztam a csávónak, hogy ha Botswanaban lennénk, akkor még talán megértenék egy ilyen technikai "lehetetlenséget" de a modern Új-Zélandon ez röhejes. Ezek után egy információs hivatal szerzett nekem egy hotelt, ahol 4,50 dollárért elküldek volna 1 oldalt (nekem meg 3-mat kellett) de ennyit viszont nem voltam hajlandó kifizetni. Felmérgesedésemben és elkeseredettségemben jól bemekdonáldzosztam, majd a híres Wellington Cable Car-ral (fogaskerekű szerű vasút) felmentem a város fölött magasodó dombra, ahol egy Botanikus Kert található. Ide persze nem mentem be, hanem csak a várost szemlélgettem egy ideig majd visszasétáltam 30 perc alatt a belvárosba. Még a fogaskerekűn felfelé összefutottam egy brit párral, akikkel Rarotongán találkoztam a hostelben és elbeszélgettünk az élet furcsaságairól. Említettem nekik a faxos esetet és Új-Zéland ilyen irányú elmaradottságát, s a sztorit hallva egy helyi hölgy azt ajánlotta, hogy menjek be egy akármilyen bankba és kérjem meg őket a faxolásra. Ez nem is hanzgott rosszul, így a belvárosba visszaérve azonnal bedzsaltam egy ANZ bankba és itt kedvesen és előzékenyen kisegített egy Renée nevű fiatal asszisztens lány (aki ráadásul iszonyú csinos volt), és ingyen elküldte nekem a 3 oldalt. Na, ez is megvolt, még sem volt este.

A sikeres 2 projekt befejezése után sajnos volt még egy pénzköltő akció, mégpedig túracipőt kellett vennem. A New Yorkban másfél éve vásárolt Salomon túracipőm ugyanis már a végét járta, félig lógott a talpa és beázott. Kénytelen voltam venni egy újat és mivel tartós cipőt akartam, mely ebben az országban nem igazán olcsó, így újabb 220 új-zélandi dollárral rövidültem meg. Megy a pénz, mintha sose lett volna. Ez már csak ilyen. A vásárlás után aztán sétáltam egyet a belvárosban és készítettem 1-2 képet. Fényképezés közben vettem észre, hogy a vadiúj fényképezőm egy furcsa kattanó hangot ad zoomolás közben. Megijedve bementem egy fotóüzletbe, de csak annyira jutottam közel a megoldáshoz, hogy az eladó gyerek azt közölte, hogy ez valószínűleg nem normális dolog. Na mondom, EZ NEM IGAZ! Mindenesetre a masinára van 1 év garancia és a kattanás ellenére hibátlanul működik, úgyhogy elhatároztam, hogy nem izgatom magam a dolog miatt. Ha hazaérésemig működik így, akkor fain, ha meg nem akkor majd elviszem egy szervízbe.

A viszontagságos délelőtt után aztán elmentem internezeni egy újabbat, majd du. 3-ra visszatértem a hostelbe, ahol már vártak a srácok. A hosteltől nem messze lévő parkban még lepasszoltam a régi túracipőimet egy hajléktalannak, aki nagyon megörült a váratlan "ajándéknak". Na, végre tettem valami jót is ma - gondoltam. :) A komp a déli szigetre du. fél 6-kor indult, így már csak annyira maradt időnk, hogy bevásároljunk egy szupermarketben, majd kimenjünk a kikötőbe 1 órával az indulás előtt és elintézzük az átkelési procedúrákat. Végül is az átkelés 300 dolcsiba, azaz fejenként 75-be került, melyből 40 volt az autó és 35 az ember. Nem olcsó, de még mindig ez a legolcsóbb. És ezt egy héttel korábban befoglaltuk!!!

Induláskor legnagyobb meglepetésünkre összefutottunk azzal a fiatal francia-német házaspárral, akikkel még Aucklandben találkoztunk a Fat Camel hostelben. Ami viszont mégnagyobb meglepetés volt, hogy velük volt Jacques, a francia srác, akivel a Tongariro túra utolsó 2 napjában gyalogoltunk együtt. Mint kiderült, ők barátok és az Új-Zéland túra egy részét közösen tervezték. Hát, a világ egyre kisebb.

Maga az átkelés 3 óra hosszáig tartott. A Wellingtoni kikötőből való kifutás és a Pictonba való érkezés volt a fénypont, a kettő között - azaz a Cook-szoroson való átkeléskor - csak a háborgó tengert néztük, ahogy a hatalmas kompunkat csak úgy dobálja a vízen ide-oda. Főleg a Pictonba való érkezés volt csodás, mivel az ég tiszta volt és a Marlborough Sound (így hívják a Déli Sziget északkeleti csücskét) csodálatos dombjai és völgyei ragyogtak a lenyugvó nap fényében. A képek itt is magukért beszélnek majd.

Este fél 9-re értünk be a déli sziget legészakibb városába, Pictonba. Érkezés után azonnal elmentünk egy Atlantis nevű hátizsákos hostelbe, ahol bejelentkezés és egyéb informálódás után főztünk egy kis vacsorát, majd 11 magasságában eldőltünk. Másnapra hosszú kirándulást és korai kelést terveztünk. Ágyak szempontjából ez volt eddig a legnagyobb szoba, amit valaha kivettem, itt ugyanis 30 ember lakott 15 különböző emeletes ágyon. Tiszta egy tömegszállás jellege volt de legalább olcsó volt új-zélandi viszonylatban. (15 ú.z. dolcsi / kopf)

Folytatás: Picton & Blenheim (2004.11.09. - 11.10.)