Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Viti Levu
Likuri Island
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Viti Levu

Séta Nadi-ban, Fiji harmadik legnagyobb városában és egy pihis délután
2004-10-03
Az újabb aprócska időeltolódás miatt már reggel 7-kor kukorékoltunk. Kómás fejjel feltápászkodtunk a kényelmetlen matracokból és bekaptunk egy kis reggelit. A rarotongai csapatból összesen 7-en jöttünk ide, de ebből is csak 4-en terveztünk közös programot a továbbiakra. (Martin, egy jófej angol csáve, Jaqueline egy angol és Caroline, egy ír lány, na és persze jómagam. Steve is velünk volt még itt de ő másnap már repült tovább az USA-ba.) Reggeli után Martin-nal gyorsan kifundáltuk, hogy mit csinálunk majd a Fijire tervezett hétre, majd a Horizon Hostel utazási irodájában le is foglaltuk azokat: 4 nap / 3 éjszaka a közeli Robinson Crusoe szigeten és 3 éjszaka a Coral Coast-on egy Beachhouse Backpackers nevű szállóban, Viti Levu déli részén. Stenk, van programunk. A két brit lánynak - akiket egyébként csak futólag ismertünk még ekkor - is tetszett ez a program, így utánunk ők is befizettek ugyanarra a tervezetre. A programok letutizása után elfoglaltuk immáron jogos ágyainkat az emeletes ágyakkal teli "dormitory" szobákban, majd Steve-vel és Martin-nak hívtunk egy taxit és hármasban bedzsaltunk Nadi-ba.

Nadi (ejstd Nan-di), Lautoka után Fiji harmadik legnagyobb városa valószínűleg csak a nemzetközi reptere miatt vált híressé, mert maga a városka elég kiábrándító. Jellegtelen házak és mindössze egy 500m hosszú belváros az egész. Negyed órája sétálhattunk talán, amikor megtalált minket egy helyi fickó és kedvesen "berángatott" egy boltba. Elmondása szerint ez volt az egyetlen igazi fiji-i üzlet Nadiban, ahol nem csak hogy fain helyi fafaragványokat és egyéb souvenireket lehet vásárolni, hanem még a fogadtatás is eredeti. "Ezt nem hagyhatjuk ki!" - gondoltuk. Az eredeti fogadtatásról meg is győződhettünk pillanatok alatt, amikor is leültettek minket, hogy megtanuljuk a "kava" ivás művészetét.

De mi is ez a "kava"? (Ejtsd: kává - első "á" hosszú, második rövid.) A "kava" vagy más néven Yaqona a Piper Methysticum nevű növény gyökeréből készül. (Ez egy borsszerű növény, ha jól figuráztam ki a dolgokat.) Éveken keresztül szárítják magát az alapanyagot, majd ha eléggé megéredt, akkor lesz belőle igazi kava. A kava fogyasztás Fijin talán az egyik legfontosabb hagyomány, melyet az idelátogatók is megtapasztalhatnak úton-útfélen és meg kell, hogy mondjam, teljesen fain hangulatot teremt a ceremónia. A szárított és őrölt kava-t tehát a ceremónia alkalmával egy rongyba csavarják és egy "tanoa" nevű tálba öntött vízbe mártják, ami által a víz átveszi kava színét. (Ami egy az egyben olyan, mintha sáros víz lenne.) Ezt aztán egy hatalmas taps és "BULA!" felkiáltás kíséretében egy fél kókuszdió héjában (amit "bilo"-nak hívnak) megissza az ember, majd annak benyakalása után hármat tapsol és hangosan azt mondja: "VINAKA!" (ami annyit tesz, hogy "köszönöm!") Az egész szertartás egyébként olyan mint amilyen a békepipa elszívása lehetett az amerikai indiánoknál: fél körbe ülnek a "testvérek" és szépen sorban egymás után mindenki iszik egy kupicát a "fincsi" kava-ból. A poén egyébként, hogy a kava ivást a kannibalizmus megszüntetése generálta állítólag, mivel anno az egyes egymás mellett élő törzsek állandóan csak felzabálták egymást, s egyedül a kava ivással sikerült tiszteletet ébreszteni és teremteni egymással szemben. Nem is beszélve arról, hogy az éhség ellen sem rossz a kava és mellesleg baromira lelassítja az ember agyát.

Újdonsült "testvéreinkkel" tehát ittunk egy kis kava-t és szénné buláztuk az agyunkat. (Vagyis kismilliószor elmondtuk azt, hogy BULA!) A ceremónia után kénytelenek voltunk egy kicsit vásárolni is, így vettem egy gekkós nyakláncot emlékül a legelső kava ivászatra. Az üzletből kijőve végigsétáltunk Nadi rövidke főutcáján és megpróbláltunk bejutni egy színes hindu templomba is, ezt azonban csak 7 dolláros belépő mellett tehettük volna meg, így inkább lemondtunk róla. (Mi az, hogy egy szent helyre belépőt szednek, na?) A sétánk végén beültünk egy indiai étterembe és becsókoltunk egy jó kis fincsi indiai csirke curry-t.

Az ebéd befejeztével még sétálgattunk egy kicsit, majd visszataxiztunk a hostelünkbe. A délután komoly pihenéssel és aklimatizálódással telt, valamint elkezdtem olvasni egy Tibet, Tibet nevű könyvet, melyet még a Moorean megismert Marktól kaptam Rarotongán. (A végén még Tibetbe is elnézek egy picinykét talán, hehe.) Az idő egész nap gyönyörű volt, meleg és napos és ennek köszönhetően meseszép volt a napnyugta is. Jó kis indítás volt Fijin egy ilyen naplemente. Én ezeket jó jelnek veszem és számomra ez azt jelenti, hogy "jó lesz az idő!"

A nap igazi befejezéseként vacsorára még betoltam egy hawaii pizzát, majd 10 óra magasságában elpilledtem. Másnap irány Likuri, a Robinson Crusoe sziget!

Folytatás: Robinson Crusoe-sziget (2004.10.04. - 10.06.)

Búcsú a Robinson Crusoe szigettől, továbbmenés a Coral Coast-ra
2004-10-07
Az éjszakám elég szarul sikerült. Valami front közeledhet, mert már a második este aludtam elég gyengén. Na mindegy. Szóval felkelés után utoljára megreggeliztünk a szigeten, majd összepakoltunk és kicsekkoltunk. Egészen 11.30-ig még dumcsiztunk és az időközben - napi látogatásra - ide érkezett vendégek "sevu sevu" ceremóniáját néztük, aztán becuccoltunk az egyik motorcsónakba és egy vidám zenés búcsúztatás után visszavittek minket Viti Levu-ra. Itt egy fél órát várakoztunk kb. aztán az időközben megérkezett kisbusszal kivittek minket a Queen's Road-ra. (Mely ugye a Nadi - Suva főút.) Itt legnagyobb mákunkra azonnal jött egy Suva felé menő busz, így rögvest mehettünk tovább.

A buszút a Coral Coast (azaz a Korall Part) közepén található Beachhouse Packpackers Resort-ig (melyet már vasárnap lefoglaltunk előre) egész tűrhető volt, bár latin-amerikához hasonlóan itt is tömve vannak a buszok és el salvadori módra 3+2-es üléssorok vannak. Az emberek itt azonban nem annyira aprók, mint a latinok, így aztán van küzdés a nagyobb helyért. :) Az 1 óra 20 perces úton volt egy rövid megállónk a Korall Part egyik nagyobb városában, Sigatokában, s az itteni 15 perces várakozás alatt bepillantást nyertünk egy helyi piac életébe is és Nadi után másodszor is megtapasztalhattam, hogy Fijin bizony rengeteg az indiai kinézetű ember. Hogy ezek Indiából, Bangladeshből, Sri Lankáról vagy honnan a csudából érkeztek azt nem tudom, de mindenesetre konkrét India fílingem volt (pedig ott még nem is jártam). Legnagyobb meglepetésemre itt azonban beinvitáltak a piac közepére és fényképezésre bíztattak. Ilyen se volt még. Az egyik asszonytól aztán vettem egy kis banánt, majd visszaszálltam a buszra és folytattuk az utat. A Queen's Road szinte végig a tengerparton megy, így van lehetőség bőven a végtelen óceánban gyönyörködni. Sajnos az idő erre a napra már elromlott (szóval a front közeledését nem a kisujjamból szoptam ki) így napnak és kék égnek már se híre se hamva nem volt. :(

A Beachhouse-hoz du. fél 3 magasságában érkeztünk meg végül. Becsekkolás után azonnal elfoglaltunk egy 5 ágyas szobát, majd kimentünk az itteni "placc"-ra ahol belefutottunk Zane-be és Cathy-be, ami nem volt túl nagy meglepetés, mert vasárnap óta tudtuk, hogy itt találkozunk majd. A délutánt nagyrészt dumcsizással töltöttük, na meg persze volt egy du. "4 órai ingyenes tea", melyet minden nap megtartanak a Beachhouse-ban. A tea / kávé mellé meg járt egy kis pogácsaszerű süti is, melyből gyorsaságomnak köszönhetően még repetáztam is egyet. Hohóóóó. A kávézás után aztán pihiztem egy (megérdemelt)et a vacsoráig, mely este 7-kor következett. Mivel ez az üdülőkomplexum egy öbölben van kiépítve és semmiféle kajaárusító bolt nincs a közelben, ezért az egyetlen lehetőség az étkezésre a helyi étteremből való kajarendelés. A rendelés általában a délutáni teázás alkalmával történik meg és a választék egy húsétel és egy vegetáriánus kaja. A tálételek ára 8-9 fiji dollár, ami nem volt olyan gáz. Szóval este 7-kor jól bekajáltunk, majd még ment a szájtépés vagy 2 órán keresztül, aztán ismételten eldőltünk mint a rohadt nád.

Rövid dzsungeltúra a Korall Part mellett és délutáni sziesztázás
2004-10-08
A korai fekvésnek köszönhetően sikerült ismét 7 óra magasságában megébrednem. Egy frissítő hidegzuhany (grrrrrrr) után sikerült magam összeszedni és kibattyogtam reggelizni a kávéházhoz. Nagyduzzogva elfogyasztottam egy kis tojásrántottát, s reggelizés közben kellemeset beszélgettem egy német és egy kanadai lánnyal. (Eileen és Megan) Napi programnak egy délelőtti rövid sétát terveztünk egy páran, mely a közeli Navola völgyben található Showering Rock (azaz a "zuhanyozó szikla") vízeséshez vezetett.

A program de. 10-kor indult. Idegenvezetőnk egy közeli falucskából származó feka fickó, Juta lett. Összesen 7-en mentünk a túrára a hostelből, ami pont jó szám volt, se túl sok, se túl kevés. Az első 3/4 órában semmi küli nem történt, csak elsétáltunk az 1 km-re lévő Navola faluba, ahonnan az ösvény indul. Itt egy kicsit Juta mesélt a faluról és az itt élőkről, majd a sziget belseje velé vettünk az irányt. Útközben gyakran megálltunk egy kis magyarázatra, ugyanis az elemében lévő öreg Jutának szinte minden növényről és annak felhasználásáról volt valami mondanivalója. Egyszerűen elképesztő, hogy ha az embernek nincs semmije, akkor mi mindenre rájön a világon. A fiji emberek szerint ugyanis a természetben ugyanis minden megtalálható, ami a kényelmes túléléshez kell. Ez persze még nem Kolumbusz tojása, mert ha ez nem így lenne akkor mi, modernnek számító emberek sem lennénk a Földön, de a világ egyre inkább technikailag fejlettebbé válásával valahogy ma már elfelejtődnek ezek a természetes túlélési formák. Sokat tanultunk tehát, de persze sajnos ezeket el fogom felejteni. Az ösvény egyébként egész kényelmesen járható volt, kb. 4x kellett egy és ugyanazon - a hegyekből lefelé kanyargó - folyón átkelnünk mire kb. 2 óra után eljutottunk a vízeséshez. Itt tartottunk egy negyed órás pihenőt, fényképeztünk egyet-kettőt, majd elindultunk visszafelé. Mivel idefelé már mindent elmagyarázott Juta, ezért hazafele nem álltunk meg sehol és így 1 óra 20 perc alatt vissza is értünk a hostelhez. Kellemes kis túra volt, megmozgatta öreg csontjainkat és még tanultunk is egy s mást. Az egészért 5 dollár / fő díjat kellett fizetni, melynek fele a Navola falunak, másik fele meg Jutának ment.

A délután első részében csak a kávézóban üldögéltünk és téptünk az arcunkat, majd csatlakoztunk az időközben elkezdődött kókuszékszer-készítő tanfolyamhoz. Ezt egy Marcos nevű félig fijii, félig szamoai helyi srác tartotta, akiről kiderült, hogy a Robinson Crusoe szigeten látott tűz és kardtáncokat ő tanította be még anno és ő maga is a szigeten dolgozott 1,5 évvel ezelőttig. Kicsi a világ má' megint. Lényeg tehát, hogy a szakkör alkalmával a kókuszdió héjából karpereceket és nyakláncra fűzhető figurákat farigcsáltunk ki. Eleinte nehezebben ment a mutatvány de aztán egyre jobban belejöttünk. Én egy viszonylag nehéz figurát választottam, egy levél formájú "amulettet". Ennek elkészítésében eleinte Marcos segédkezett igen erősen de a végén én fejeztem be a levélformát és mondanom sem kell, erre igen büszke voltam. (A kézügyességem nem valami páratlan. Vagyis az, mert mind a két kezem balkéz. :) A szakkörnek a délutáni teázás vetett véget amikor is újfent összegyűlt a kis csapat és dumáltunk egy sort. A téázás után aztán volt egy kis pihi, strandröplabdázás és semmittevés újfent. Sajnos az idő már 2. napja borús volt, így nem túl sok kedvem volt az úszáshoz - és másnak se nagyon - így csak száraz sportokat űzött mindenki.

A vacsora ismét este 7-kor került szervírozásra és az előző napi roston sült marhaszelet után kókusztejbe mártott halat sikerült bepuszilnom. Nem mondom, hogy isteni volt de meg lehetett enni. A vacsi után szokás szerint volt egy kis újabb dumcsiparti, majd este 10-kor beszunnyadtam öregember módjára.

Egész napos kiruccanás Suva-ba, Fiji-szigetek fővárosába
2004-10-09
A reggel a szokásos módon indult. Napi programnak egy fél-egész napos látogatást terveztem a Beachhouse-tól 90 km-re lévő Suva-ba (ejtsd: Szuva). Sokak szerint nem igazán éri meg Suváig elvergődni de engem már csak érdekelnek a fővárosok és ha már ilyen közel vagyok egy újabbhoz, mégiscsak elnézek oda. Különben pedig az idő továbbra is borongós volt, az meg városnézésre nem kimondottan kellemetlen. Caroline és Jacqueline ezen a napon továbbálltak a Beachhouse-ból Suvába, ezért úgy döntöttünk, hogy együtt megyünk. Pontban 10 órakor kisétáltunk a főútra és azon nyomban el is kaptuk a Pacific Transport Ltd. egyik Suva-ba tartó express buszát. Szerencsére a busz még nem is volt annyira teli, így volt lehetőségem egy kicsit nyújtózkodni.

A Lautokát Suvával összekötő Queens Road ugyan elég jó minőségű általában, királynőinek azért még sem nevezném. Mivel azonban ez az egyetlen igazi út, ezért ha nem akarok repkedni sok pízért, akkor biza buszozni kő. A 90 km-es utat a busz 2 óra alatt tette meg és déli 12-re már bent is voltunk Suva szívében. Érkezéskor elköszöntem az ír lányoktól, majd a belváros felé vettem az irányt. A pályaudvaron megtudtam, hogy az utolsó busz visszafelé du. 5.30-kor megy, azaz nem túl sok időm volt . Azsebaj. Suváról egy mondatban annyit érdemes tudni, hogy egy 350 ezres lélekszámú város és 1882 óta fővárosa Fiji-nek. (Korábban egy Levuka nevű város töltötte be ezt a posztot.) Ekkora lakossággal a Dél csendes-óceáni térség legnagyobb városa és fontos kereskedelmi csomópont.

Szóval első körben először is bedzsaltam a közeli piacra. A piac, mint mindenütt a világon, itt is stenk. Vagyis inkább mindenütt a világon, ahol szegénység van, ott stenk. A modern piacokon ugyanis ritka az embereket tyúkkal és egyéb jószágokkal a hónuk alatt látni. Suva piaca nem volt annyira látványos, mint a még Guatemalában látott Chichicastenango vásár, de azért itt is láttam egy két jó arcot. És akárcsak Sigatokában, itt is mosolyogtak az emberek a fényképezőbe. A piac után végigsétáltam a Victoria Promenade-on, mely az aprócska belváros gerince és 1-2 gyarmati időből származó házikón kívül nem sok minden látnivaló van rajta. Mivel már nem interneztem egy jó ideje, ezért beugrottam egy internetkávézóba, hogy száguldozzak egyet az információs szupersztrádán, de aztán fél óra után folytattam a sétát. A könyvem és egyéb utazók szerint is Suva egyik fő látnivalója a Fiji Múzeum, mely a szigetország népeiről, szokásairól, a gyarmati időkról és a kannilbalizmus szerepéről mesél ezt-azt. Mivel az útikönyv szerint 1-2 órába is beletelik egy tüzetesebb vizsgálódás, ezért gondoltam, hogy minél előbb "letudom" a múzeumot.

Szombat lévén a város a piactól eltekintve abszolút nyugis volt, azonban a belváros végén található Albert Parkban ment a nyüzsgés. Emberek táncoltak, katonák - egy egész regiment - tisztelegtek a zászlónak, stb. Egy egész hét után(!) sikerült kiderítenem, hogy az itt töltött hetem volt a Fiji Week (azaz a Fiji hét), mely a Fiji-szigetek brit-szigetektől való 1970. október 11-én megtörtént függetlenedését ünneplő napot megelőző hét. Na ezt jól megaszondtam. Szóval igen. És október 11-e pedig a nagy felvonulások és stb. napja. (Amit már nem fogom látni mert másnap repülök Új-Zélandra. De annyi baj legyen.) A park mellett végigsétálva egy ponyvával lefedett helyen üldögélt egy csapat helyi fickó és iszogatták a kava-t. Egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem a ceremóniát, erre meghívtak a társaságukba. Teljesen jó fejek voltak, elbeszélgettünk egy kicsit, majd elköszönem és tovább mentem a múzeumba. A Fiji Múzeum tehát az Albert Park mögött figyel egy Thurston Gardens nevű kert közepén. 7 dollár kifizetése után jutottam be ide és az ott töltött 1,5 óra alatt jó sok mindent sikerült kiderítenem a Fiji-szigetekről. Egyszerűen elképesztő, hogy mennyi minden történt itt, nem is hinné az ember, hogy egy ekkorka kis országnak milyen hatalmas a történelme. (Pláne egyéb polinéziai szigetekhez képest.) Ha megengeditek ezt most nem írom le, de akit érdekel, az utánanézhet.

A múzeum után visszasétáltam az Albert Parkhoz még egy kicsit nézelődni, majd egy közeli étkezdében becsaptam egy hatalmas tál kínai csirkés tálat. A még rendelkezésemre álló 2 órában továbbra is a belváros utcáival és épületeivel ismerkedtem, valamint egy atom részeg de kedves helyi fickó felettébb szórakoztató társaságát élveztem egy ideig. A szórakoztatás egy idő után persze idegesítővé vált, pláne amikor ötödszörre kérdezte meg a tag, hogy hol lakom Suva-ban, azok után, hogy előtte már 4x letisztáztuk, hogy a 90 km-re lévő Beachouse-ban szálltam meg. Az elköszönésem előtt még rám akart sózni valami általa faragott faldíszt de nem jött össze neki a "tranzakció". Komolyan mondom már teljesen belefáradok abba, hogy a helyi árusoknak elmagyarázzam azt, hogy hátizsákosként nem vehetek falidízseket meg hasonlókat. Az utolsó fél órát a piac ismételt körbesétálásával töltöttem, majd felszálltam az utolsó 17.30-as buszra és elindultam visszafelé.

A "hazafelé" utam egész kellemesen telt, szerencsére a busz alig állt meg valahol. Egy fél óra zötyögés után beszédbe elegyedtem egy mellettem ülő indo-fijii párral, s egészen hazáig velük csevegtem. A kellemes diskurzus végén a legközelebbi fiji-szigeteki látogatásomra (ha lesz ilyen) meghívtak magukhoz a Suva-tól nem messze található házukba és megadták az elérhetőségüket. A buszról leszállva ismét elgondolkodtam, hogy milyen szerencsés is vagyok 29 évesen az otthonomtól ilyen távol szabadon utazgatni és a világról közvetlen vagy közvetett módon rengeteg dolgot megtanulni, megtapasztalni. A beszélgetésünk során kiderült számomra ugyanis, hogy az itt élő egyszerű emberek sem tudnak az égvilágon semmit sem a világról. És a SEMMIT azt nagybetűvel kell írnom mindenképpen. Halvány fogalmuk van csak egyes országokról és az ottani életről. A szerencsés szót pedig általánosítva is használnám, mivel mi MAGYAROK úgy általában többet tudunk a világról mint sokmindenki más a feljettebb, vagy fejletlenebb országokban egyaránt. HAJRÁ MAGYAROK! :)

Az este nyugiban és ásítósan telt. Vacsiként elfogyasztottam egy még Suvában vásárolt spaghettikonzervet, majd este 11-ig a kávéházban beszélgettem egy pár emberkével. Lefekvés előtt még dolgoztam egy kicsit a weblapomon, majd éjfélkor elszunnyadtam.

Utolsó napom Fijin
2004-10-10
A reggeli felébredést egy alapos összepakolás és kijelentkezés követte majd a kávéházban üldögéltem még egy ideig. Murphy törvényei természetesen a déli féltekén is igazak, vagyis ebben az esetben az idő kezdett kiderülni és a Nap ki-kikukkantott a felhók közül. Most, hogy már megyünk végre kezd megint jó idő lenni. Nem ééééééééér, anyúúúúúúúúúú... A reptéri transzferbusz 10.30-kor indult Nadi felé. Rajtam és Martinon kívül még egy brit pár volt a buszon, akikkel Tahiti óta minden repülőúton találkozom, mert ugyanazokkal a járatokkal mennek ők is. A 1,5 órás utat viszonylag gyorsan ledurrantottuk és hála a Magasságosnak Nadiba érve szinte teljesen felhőtlen lett az ég. Végre...

A reptérre érve azonnal becsekkoltuk a csomagjainkat, majd szinyeltünk egyet. A Duty Free Shopban vettem egy csomó Marlboro cigit, mert azt hallottam, hogy Új-Zélandon baromi drága a dohány (10 új-zélandi dollár egy doboz dekk) és a hátizsákosok szívesen adnak érte 7-et. (Én meg 3-mért vettem darabját). 10 doboz esetén kereshetek 40 dollárt és végül is semmit nem kell érte csinálnom. Meglátjuk. A tranzakció lebonyolítása után irogattam a naplómat egy ideig, majd eljött a gépre szállás ideje.

S most egy kedves kis sztori arról, hogy vannak még haláli édes emberek a világon. Szóval üldögélek a váróban a naplómat irogatva és elkezd korogni a poci. Persze a hascsikarás nem kell ahhoz, hogy észrevegyem az egyre inkább felülkerekedő kínzó éhségérzetet de a korgás-morgás jelet adott, hogy táplálkoznom kell valamit. Mivel az utolsó Fiji dolláromat is elköltöttem már, így az egyik kis shop-ban új-zélandi érmékkel próbálkozom egy szelet csokit venni. Az eladó közli, hogy csak bankókat fogadnak el külföldi valutából, érméket nem. Magyarázom neki a kínzó éhséget de nem tudom megtörni. Szomorúan visszaballagok a székemre, majd eszembe jut, hogy van egy 1 USA dolláros bankóm valahol. Elkezdek kutatni és meglelem az életmentő papírdarabkát. Mosolyogva visszamegyek a boltocskához és büszkén lengetem a Washington képével ellátott bankjegyet. A hölgy mosolyog és közli, hogy oké, így már mehet a buli. Hirtelen lelkesedésem azonban pillanatok alatt elmúlik, mikor kiderül, hogy az 1 USA dollárom nem ér többet 1.50 Fiji dollárnál (ami testvérek között is hatalmas rablás, ha azt nézzük, hogy a banki hivatalos árfolyam 1 USD = 1.73 Fiji D) és a csoki bizony 3 fiji dollár. Mondom a hölgynek, hogy plííííz fogadjon el új-zélandi érmét de mosolygás nélkül integet emberem, hogy sodródjak. Szomorúan visszaballagok ismét a székemhez és egyre éhesebben - de azért büszkén - folytatom tovább a naplómat. És egyszercsak csoda történik. Egy teljesen ismeretlen szőke hajú 50-es hölgy odajön hozzám és átnyújtja a Kit Kat már régóta kinézett szeletkéjét. Mielőtt megkérdezhetem, hogy ezt mivel érdemeltem ki, a hölgy tiszta szívből elmosolyodik és továbbmegy. Zavarodva és hálákodva utánaszólok és meglepetésemben vagy 5x megköszönöm a csokit, majd villámgyorsan kibontom azt és pillanatok alatt felfalom, mint oroszlán a kölyök gazellát. Az életmentő szeletkét majszolgatva pedig mosolygó szívvel azon gondolkozom, hogy még van feltétel nélküli emberi jóság a világon és ez tökjó.

Az Air New Zealand NZ 67-es Aucklandi járata 14.05 perckor indult. Legnagyobb meglepetésünkre a gép típusa Boeing 747-400-as volt, azaz igazán királyi módon sikerült Fijitől búcsút vennem. Az Aucklandig tartó 2 óra 45 perces utat naplóírással múlattam el főleg. (Megjegyzés: Az Air New Zealand légitársaság nem fain. A kaja kevés és gyenge, a kiszolgálás felületes és nem túl barátságos. A gépek persze biztonságosak és talán ez a legfontosabb de azért a szolgáltatások is fontosak!)

A Fiji-szigetekről összegzésként szinte csak jókat tudnék mondani. Először is az emberek oltári édesek és barátságosak. Sokszor persze eladási szándékkal közelítik meg a turistát de ez valahol érhető. A vásárlás elutasítása ellenére - sok országgal ellentétben - itt nem haragudnak meg az árusok és mindig mosolyogva búcsúznak. Az ország tengerpartjai gyönyörűek és nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az általam látott szigetek napos időben egy az egyben paradicsomi hangulatúak. A Robinson Crusoe szigeten töltött 3 napom maga volt a legnagyobb stenk, ennyi poént, kultúrát és szórakozás nehezen tudtam volna 3 napba belesűríteni egyedül. Az ország mérete meglepően nagy, szóval az alapos vizsgálódást és körülnézést óhajtó idelátogatóknak legalább 3 hetet ajánlok vizitre. Én tuti, hogy visszajövök még ide is egy nap, mert komolyan és tiszta szívemből fantasztikusan éreztem magam.

God Bless Fiji, VINAKA VAKALEVU, BULA & NI SA MOCE! (azaz "Köszi, ÉLET és Viszontlátásra!")

Folytatás: Érkezés Új-Zélandra (2004.10.10.)



Home  - Napló  - Fiji-szigetek  - Viti Levu

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)