Kezdõlap
Bemutatkozás
Ki ez a csávó?
Hozzávalók
Napló
Anglia
Brazília
Argentína
Chile
Bolívia
Peru
Ecuador
Kolumbia
Venezuela
Merida
Los Llanos
Maracay & Choroni
Caracas
Panama
Costa Rica
Nicaragua
Honduras
El Salvador
Guatemala
Francia Polinézia
Cook-szigetek
Fiji-szigetek
Új-Zéland
Hong Kong & Macau
Indonézia
Szingapúr
Fényképalbum
Bendõboldogítók
Eszembejutások
Miért?
Világjárók
Statisztika
Térképek
Média Info
Kapcsolat
A hónap fényképe:
JANUÁR 2005.
Photo of the month:
JANUARY 2005.
iKreator
Napi Háttér Képek.hu


My iKreator
Horde Mail

Los Llanos, a venezuelai pampák

Los Llanos túra: Kiruccanás a venezuelai pampákra - 1. nap
2004-07-17
Reggel 6-kor szólt az ébresztő, így sikerült ismét jó sokat aludnom. (2 és fél órát, hukk.) Fáradt sügér módjára összeszedtem magam, vettem egy frissítő zuhanyt, majd berámoltam a hátizsákomba a még szanaszét heverő cuccaimat. Kicsivel 7 után sikeresen kijelentkeztünk a hostelből és becuccoltunk az időközben megérkezett idegenvezetőnk, Harry Toyota Land Cruiser típusú terepjárójába. Mindezek után elautókáztunk a két holland lányért, majd az ő cuccaik berakodása után elindultunk a pampák felé. A lányokon, Marco-n és rajtam kívül még egy fiatal francia házaspár is velünk tartott, Aude és Olivier. (Azaz összesen 7-en nyomultunk erre a 4 napos mókára.)

Fél 9 után hagytuk el Meridát és egy közel 10 órás út állt előttünk, mivel Los Llanos az Andok keleti oldalán egy hatalmas síkságon helyezkedik el Apure államban (Llano is ezt jelenti: síkság), közel 500 km-re és ekkora távot nem lehet egykettőre ledurrantani, hacsak nem repülővel közlekedsz. Vidáman nyomultunk egyre feljebb az Andokban, mire 25 perc múlva egyszer csak megállt az autó. Harry először azt hitte, hogy a porlasztóval van valami baj de aztán kiderült, hogy kifogyott a benzin. FFFA! (Ez a meglepődést jelenti BTW.) Szerencsére közel volt egy Mucuruba nevű kisfalu ahol volt benzinkút, így pihentünk egyet az út szélén, amíg Harry elment egy kis benzinért kannával. A probléma megoldása után mindnyájan beszálltunk az autóba és Mucuruba benzinkútjánál megreggelizünk, miközben Harry teletölötte a tankot. Következő állomásunk egy San Rafael nevű kis falu volt, ami arról nevezetes, hogy egy Juan Felix Sanchez nevű bácsika épített itt egy kőből készült kis kápolnát 1982-ben. 97 éves korában aztán, 1997-ben meghalt Sr. Sanchez majd nem sokkal később a felesége is, és ma már mindketten a kápolnában nyugszanak. Kb. 15 percig időztünk San Rafaelben és tüzetesen lecsekkoltuk ezt az egyedülálló alkotást, majd továbbindultunk a 3600m-es átjáró felé, ami a legmagasabb pont a hegyeket átszelő Trans Andina nevű autóúton. Az átjárónál (ami a transandina út legmagasabb része) található a venezuelai Sierra Nevada Nemzeti Park egyik gyönyszeme, a Mucubahi Lagúna, amit aztán csak néhány percre vizslattunk meg, mert sajnos késésben voltunk és már nem volt időnk körbetúrázni. Persze nem bántuk nagyon, mert az idő sem volt túl tiszta. Visszaszálltunk tehát a kocsiba és elindultunk lefelé. Útközben sokat beszélgettem Harryvel és kiderült, hogy ő is "hermano" azaz testvér mivel ő is New Yorkban gályázott hozzám hasonlóan 3 évet csak ő nem az Upper East-en, hanem az Upper West-en dolgozott egy pizzériában. Igaz, nem egy időben nyomtuk a melót, hanem ő vagy 6 évvel korábban, de New Yorkkal és az ottani léttel kapcsolatosan volt egy csomó kapcsolódási pontunk. Háháááá. Kb. még egy 3/4 órát mentünk, amikor is megálltunk ebédelni egy út menti étteremben. Fincsi kis steak-et burkoltunk zöldségkörettel, valamit Pepsi kólával öblítve, majd ennek befejeztével végleg "kicsorogtunk" az Andok hegyláncai közül.

Az Andokon túljutva először Barinitas, majd Barinas városkán haladtunk keresztül, ami már nem Merida, hanem Barinas állam. Magának Barinas államnak az a nevezetessége, hogy a jelenlegi országelnök, a szarkavaró Hugo Chavez itt született és hála a jól működő korrupt kormányzásnak Hugo bácsi hatalomrakerülése után megtette apuciját Barinas állam kormányzójává. Ennek az államnak tehát ebből kifolyólag jól megy. Az utcák tele vannak Chavezt éltető választási plakátokkal. Ja igen, Venezuelában most ez a legközpontibb téma. Az van ugyanis, hogy az alkotmány szerint Chavez nem lehetne újra elnök, viszont ő mindenképpen szeretne az élen maradni, ezért az alkotmány erre vonatkozó törvényeit önkényesen meg akarja változtatni, ami ellen a Chavez ellenesek tüntetnek mint atom. Az embereket megnyerni akaró Hugo bácsi viszont elhatározta, hogy kioszt 15 millió dollárt a szegények között, ami tudvalevőleg a legvastagabb szavazóképes réteg ebben az országban. Szóval megy a nagy szarkavarás, ebbe most nem is akarok belefolyni jobban. A választások augusztus 15-én lesznek országszerte, szóval addigra már nagyon távol szeretnék innen lenni.

Barinas-t kb. 2 és fél óra alatt szeltük át, majd egy rövid útközbeni pihenő után elértünk az Apure folyóhoz, ami Barinas és Apure állam határán fekszik. Ez már atom pampák környezet, sehol egy dombocska, csak hosszú lapos területek fákkal és mezőkkel. Itt is tettünk egy rövid sétát az Apure folyó fölött átívelő hídon, majd megálltunk tankolni újfent. Na amit most mondok, azt nem fogjátok elhinni. Venezueláról mindannyian tudjuk (vagy ha nem akkor most elárulom), hogy kőolaj szempontjából Dél-Amerika talán leggazdagabb készeltével rendelkezik. A hatalmas készlet miatt a benzin olyan olcsó, hogy még kimondani is fáj. Harry a Toyota 100 literes tankját kicsivel több mint 7000 bolívaresből tankolta tele, ami forintban kb. 850 Ft. Elismétlen mégegyszer, ha valaki nem figyelt, 100 liter benzin 850 Ft-ért. Azaz literenként kemény 8 Ft 50 fillért perkáltatnak a szegény helyiekkel. Ez persze nem olyan gazdaságos még mindig mint egy európainak az 5.2-vel ellévő turbodízel 607-es Peugeot például, ugyanis ahogyan azt már korábban említettem, itt szinte mindenki benzintemetőnek számító amerikai autókkal jár, melyek átlagfogyasztása 20-25 liter / 100 km. De ha átlagban számolunk, még akkor is sokkal olcsóbb itt autózgatni, mint bárhol Európában.

Szóval telenyomattuk a gépet naftával és végleg célbavettük az aznapi szálláshelyünket, a még ettől a ponttól 2,5 órányira lévő Los Llanos közepén fekvő szerény turista komplexumot. Útközben csodáltuk a mesés tájat, mely a bolíviai pampákhoz hasonlóan komoly dzsungelhangulatot árasztott. A felhők egy mesébe illő alakzatot rajzoltak az égboltra, mely a lemenő napban egyre erősebben rajzolódott ki. Egy ponton Marco kérésére megálltunk fényképezni. A pihenőt kihasználva és is kiugrottam az autóból és "véletlenségből" ugyanazt a zöld mezőt örökítettem meg mint német "barátom". Nem tudom, hogy mi ütött a srácba de rámförmedt, hogy ne lopjam el az ötleteit és hogy nem szeretné ugyanazokat a képeket látni nálam is mint amilyeneket ő készít. (Marco ugyanis hozzám hasonlóan "tózse" vezet egy weblapot az élményeiről és ugyancsak könyvet szeretne írni és esetleg a képeiből kiállítást készíteni. Mindezt azonban németül és Németországban, ezért nem értettem a hirtelen rámförmedést.) Én magyaráztam neki, hogy nem vagyunk egymás számára konkurrencia - pláne, hogy én nem vagyok annyira eltökélt mint ő, azaz ha össze jönnek a tervek akkor össze jönnek, ha meg nem, akkor nem - viszont fiatal cimborám megbékíthetetlen volt és csak hajkurászta a maga igazát és az én "ötleteket ellopó" magatartásomat. Mondtam neki, hogy én a képeim eredetijének szinte mindegyikéből adtam már az anno még hosszabb ideig velem utazó állandó útitársaknak, azaz én nem irígylem senkitől sem a szépet - de ez sem győzte meg. Így hát békén hagytam szegényt, hadd senyvedjen ebben a csúnya "beképzeltség és irígységkórban". Kis majom.

A pampák közepén lévő szállásunkra egy varázslatos naplementét követően érkeztünk meg. Természetesen megörökítettük amit lehetett (külön figyelve arra, hogy nem lopjam el Marco "egyedülálló" beállítását), és kattingattunk egy párat az egyre jobban vöröslő égboltról. Közel este 8 óra volt, mire beértünk a "kempingbe". Rajtunk kívül egy másik Meridából jövő csapat is ekkor futott be, s abban a csapatban volt Amy, a két nappal korábbban megismert ausztrál lány. Szóval jó kis csapat jött össze.

Szállásunk egy jópofa kis szúnyoghálóval védett házikó 6 darab függőággyal. A házikó mellett pedig egy kajálda, ahol fél 9 már toltuk is befelé a milánói makarónit és egy fain kis salátát. Kaja után kb. fél 11-ig naplót pótoltam, majd az este hátralévő részében a két idegenvezetőnk + 3 lány társaságában sörözgettem és iszogattam egy helyi fahéj ízű likőrt, a Canela-t. Aludni fél 1 magasságában indultunk el, előtte azonban még a csillagokban gyönyörködtünk egy ideig. Jó nap volt ez a mai. (Marco-t leszámítva.)

Los Llanos túra: Kiruccanás a venezuelai pampákra - 2. nap
2004-07-18
Reggel fél 8-kor keltünk. Már tálalva volt az étel mire bemásztunk az ebédlőbe. A nomád körülmények ellenére egy teljesen modern reggeli-t találtunk az asztalon, sonkával, pitítóssal, sajttal és tojásrántottával. Meg is lepődtem ezen a királyi kiszolgáláson. És még a kávéhoz is volt tej, juhééééééj. :)

A napi móka reggel fél 9-kor indult. Felszálltunk a terepjárónk tetejére és egy igazi Safari feeling-gel nekivágtunk a venezuelai pampáknak. Na azért nem volt annyira vadregényes a dolog sajnos (szinte végig azon az aszfaltozott úton mentünk, melyen előző nap végigjöttünk) de azért élveztük. Még úgysem ültem soha terepjáró tetején a természetet figyelve. Az idő napos volt és meleg, ennek következtében láttunk egy csomó szép madarat, hasig érő vízben legelésző teheneket és lovakat, valamint fákon üldögélő iguana-kat, hatalmas gyíkokat és kajmánokat is (őket sajnos csak a távolban, talán majd a 3. nap hajókázása alkalmával közelebb kerülünk hozzájuk). Néha-néha megálltunk anakonda után kutatni de mivel júliusban a világnak ezen a részén az esős évszak van, ezért ilyenkor a vízállás nagyon magas és ezek a hatalmas trópusi kígyók elrejtőznek a víz alatt. Csak ha nagyon meleg van akkor jönnek ki napozni egy kicsit. Azért nem adtuk fel. Továbbra is vizslattuk a hatalmas maradakat és élveztük a finoman fújdogáló szellőt, amikor 11 óra körül hirtelen megálltunk és a két - még reggel a farmon hozzánk csatlakozott - helyi srác leugrottak az autóról és bevágódtak az út melletti árokba. Nem telt bele 2 perc, már húzták is kifelé a közel 3 méteres fiatal (terhes - vagyis tojásait magában hordó) nöstényanakondát. Nem kellett sokat küszködni vele, pillanatok alatt kirángatták a srácok a búvóhelyről az "öreg" hüllőnénit. Kb. 10 percig piszteroltuk ezt az ezekben a hónapokban ritkán látható trópusi csodalényt, majd visszaengedtük "otthonába". A sikeres "anakondavadászat" után elmentünk egy közeli farmra pihenni egyet, majd nem sokkal 12 után visszaindultunk a szálláshelyünkre ebédelni.

Ebéd után 2 óra csendes szieszta következett, melyet a legtöbben szundizásra használtak fel, nekem viszont tökéletes volt egy kis naplóirogatásra. Egészen fél 4-ig írkáltam szorgalmasan, amikor is a lovászsrác megérkezett a lovakkal, mi meg összekészülődtünk egy délutáni csendes lovaglásra. Ekkor még nem gondoltam volna, hogy ezt meg fogom bánni. Mindenki szépen kiválásztott egy magának tetszó pacikát, nekem viszont a súlyom miatt a legerősebb és legszívósabb lovat adták, a jó öreg "Mantequilla"-t. (jelentése: Vaj) Mondanom sem kell, hogy a paci nem szolgált rá a nevére. Az első fél órában egy mocsáron keltünk át, de talán ez volt a legnyugisabb mert itt a lovak nem akartak szaladni. Néha bele-beletoccsantunk egy nagyobbacska pocsolyába is, melynek következtében engem is teljesen beborított a sár, de az idő szép volt és kellemes, a táj meg egyszerűen csodás, így ez a kellemetlenség nem érdekelt. Amikor kiértünk a mocsaras területről, a lovak gyorsabbra vették a tempót. Először csak egy kis ügetés, majd komoly vágtatás következett, alig bírtam magam a lovam hátán tartani, na meg a fenekem is egyre jobban fájt. Nem is beszélve egyéb testrészeimről, melyek a testem ezen tájékára teremtettek a Teremtő által egyéb célokra, ugyi. Szóval védtem ami védhető és vágtattam mint állat. Szó szerint. Egy újabb 20 perc után elértünk egy másik farmszerű kempingbe, ami a miénkhez hasonló volt. Itt egy érdekes háziállattal találkoztunk, az egyébként vadon élő - és már a bolíviai pampákon is szemügyre vételezett - capibara-val, mely egy hód és egy mutáns szamár-bulldog keverékhez hasonló lény. Jópofa egy jószág. Ráadásul mindenkibe beledörgölte az orra alatti gumót, ami által megjelölt minket. Pár perc alatt mindannyian a capibara "tulajdonává" váltunk. Hehe. A negyed órás itt töltött pihenő alatt egyesek a lovat tesztelgették, én viszont csak masszíroztam a hátsó felemet, hogy kibírjam a visszavezető utat. Mantequilla a sok legeléstől és korábbi túl nyugodt tempótól akkora erőre kapott, hogy az indulásunk után szinte a fejét téptem a kantárral, nehogy felrepüljünk mint egy kentaur. Sajnos egy idő után ez sem segített és lovacskám kontrollálhatatlanná vált. Egyre csak gyorsult és egy idő után olyan vágtatásba kezdett, hogy a közben erőtlenné vált alsó testemet már nem bírtam erősen tartani, ennek következtében pedig a felső testem is egyre jobban rángatózott és már a gerincem is fájt a végén. Úgy éreztem magam, mint a Tenkes Kapitánya, mikor a mezőn vágtatott a haramiák után. Csak itt persze nem voltak haramiák. Csak a lovacskám de az nagyon. A lovászsrác látván a begorombult pacit, odavágtatott hozzám és csúnyán fejbevágta a csintalan Mantequilla-t, aki ennek következtében egy kicsit meghunyászkodott. Közölte velem a srác, hogy ezeket a lovakat keményen kell tartani, mert ezek nem andoki lovak (ja mondom, akkor már "értem..."), hanem Los Llanos-i lovak és azok meg vadlovak. Mondom szevasz, pont ez kellett nekem életem másodszori lovaglására. Hatalmas fájdalmak kíséretében hazaügettünk végül, ahol első utam azonnal a zuhanyzóba vezetett. Nem volt meglepetés a látvány, egy 5 cm átmérőjű területen mindkét oldalon ledörzsölte a bőrt a nyereg. Áááááááááááááááááááááááááááá!

Megtisztulás után Harry-vel és a két holland lánnyal nekiálltam sörözni egy kicsit, hogy legalább valami kellemessel nyugtassam meg magam. Venezuela legnépszerűbb söre a Polar névre hallgat és nem valami nagy eresztés, ráadásul egy 222 ml-es üvegben van és egy kortyintásra bepuszilható egy üveg. Nyomtuk tehát egyiket a másik után, majd fél 8 után összegyűltünk vacsorázni. Az ülés minden testhelyzetben fájt, így nem éreztem magam valami túl jól. Vacsora közben egy helyi 3 emberből álló zenekarocska nyomatott egy hárfás-gitáros tipikus Llanos környéki népzenét, melyre a csapat nagyrésze táncra perdült. Engem is felkért egy helyi asszony táncolni de a fájdalmaim miatt megköszöntem majd elutasítottam a táncot.

Viszonylag korán, fél 10 környékén tértem nyugovóra. Nem sokkal még elalvásom előtt itt is leszakadt az ég és egy hatalmas trópusi eső zajára aludtam el.

Los Llanos túra: Kiruccanás a venezuelai pampákra - 3. nap
2004-07-19
Az éjszaka sokszor felébredtem, mert a függőágyban csak háton lehet ugye aludni, ez meg a mozgolódáskor erősen dörzsölte a fájó sebet a fartájékomon. A reggeli a szokásos időben, fél 8-kor került szervírozásra, így mindannyian felkeltünk 7 után.

A délelőtti programunk horgászás volt, mégpedig piranha-k után. Én nem vagyok egy nagy horgász (őszintén szólva untat a dolog), de azért volt kedvem a kiránduláshoz, mert azért mégiscsak a pampákon pörgünk vagy mi a szösz. Az első horgászásra kijelölt helyet fél óra kocsikázás után pattintanunk kellett, mert az utat egy helyi gazda elállta az autójával és nem engedett tovább minket. Az éjszakai erős esőzés miatt megnövekedett a vízszint és ez a gát egyes részeit (melyen az út vezet Los Llanos-on mindenfelé) javítani kellett, nehogy átszakadjon. A javítást végző bepipult öreg gazda meg azon bosszankodott, hogy rajta kívül senki nem invesztál lóvét a gát épen tartásába, szóval mindenki húzzon el Kenyába, ő bizony nem fog senkit átengedni a saját területén. Így jártunk, el kellett kocsikáznunk egy másik helyre. Ezen a helyen is éppen javítottak valamit helyi fiatal csávók de ez már nem sok vizet zavart, lehetett gond nélkül pecázgatni. Harry és a velünk tartó helyi csávesz egyik piranhát a másik után rántotta ki a vízből de nekem egy fél órás próbálkozás ellenére sem sikerült kifogni, még egy snecit sem. Az "aki nem dolgozik az ne is egyék" mintájára felállítottam az "aki nem szeret horgászni, ne is legyen kapása" mondást. Persze nem izgatott túlzottam a dolog, jót szórakoztam, amíg a többiek "dolgoztak". Hehe.

Horgászás után visszaautókáztunk a szállásra, hogy megebédeljünk. Ebéd után egy 2 órás "szokásos" szieszta következett, ami alatt én ismét naplót írtam míg a többiek pihentek. Szieszta után már csak egyetlen program maradt hátra, mégpedig egy délutáni hajókázás az egyik közeli folyón. Elkocsikáztunk a közeli farmra, ahol már várt minket a csónak.

Maga a hajókázás nem volt olyan nagy kaland de legalább az idő szép volt, s ennek köszönhetően élveztük a folyón való csordogálást. Az első szakaszon, mely 1,5 óra volt a folyón felfelé láttunk egyetlen sütkérező alligátort, néhány rózsaszín delfint (melyhez hasonlót már Bolíviában is láttam), valamint egy kalap vízimadarat. Az első szakasz végén elértünk egy farmra, ahol 15 percet pihentünk maracujafogyasztással fűszerezve. A pihenő után visszaszálltunk a hajóba és elindultunk lefelé a folyón. Fél óra után elértünk egy olyan részre, ahol egy csomó rózsaszín delfin fickándozott, valamint egy teknős. Harry azonnal belelkesült a teknőst látva, mivel ez a teknős egy nagyon érdekes példány a páncélosok között. A nevére sajnos már nem emlékszem, de egy olyan egyedülálló teknősről van szó, melynek akkora a feje, hogy azt nem tudja visszahúzni a páncélja alá, valamint a páncélja olyan mint egy alligátor hátának a pikkelyei. Harry utánaugrott, hogy kielemlje a vízből de sajnos kiúszott a kezei közül a teknőc, így nem tudtuk közelebbről megvizsgálni. Így jártunk. A csónakázás utolsó 3/4 órájának legemlítésre méltóbb momentuma a meseszép neplemente volt, melyről természetesen készítettünk mindannyian sok sok kazal képet. Nem tehetek róla, imádom a naplementéket, minden egyes alkalommal felvillanyoz ez a naponta megtörténő természeti csoda.

Már sötét volt, mire visszaértünk a szállásra. A vacsora már várt minket, sült piranhák salátával és rizzsel. Mit is mondjak, egyszerűen fenomenális volt. Soha nem gondoltam volna, hogy ízleni fog nekem ez a hal. Különben sem vagyok egy édesvízi hal ínyenc (a tengeri halakat sokkal jobban komázom), de a sült piranha az maga a legnagyobb stenk. Összesen vagy 5 darabot burkoltam be belőlük, miközben jókat mosolyogtam. Arra gondoltam, hogy az összes édesvízi hal közül talán ez az egyetlen mellyel kapcsolatban mindannyiónknak valami rossz jut az eszébe, én meg itt falatozom belőlük. Nem ők esznek engem, hanem én eszem őket. :) Hehe.

Vacsora után nekiálltunk kártyázni négyesben (Dorieke, Leoni, Marco és én), és egészen hajnali 2-ig nyomattuk. Jól elszórakoztunk, pedig Marco-val még ekkora sem kerültem beszélőviszonyba. Meg sem született barátságunk csúfos kudarcba fulladt idő előtt. Hát, ez az élet.

Nyugovóra valamikor hajnali 3 után tértünk, mellyel csak annyi volt a probléma, hogy reggel korán kellett kelni.

Los Llanos túra: 4. nap, valamint továbbutazás Caracas felé
2004-07-20
Harry reggel fél 6-kor ébresztett bennünket, így alig több mint 2 óra aktív pihenést sikerült eszközölnünk. Mindannyian gyorsan összecuccoltunk, majd felpakoltunk a terepjáró tetejére és még indulás előtt megreggeliztünk. Valójában nem kellett volna ennyire korán elindultunk, viszont a velünk utazó 2 franciának repjegye volt déli 12-kor a 4,5 órányira lévő Barinas-ból és egyébként meg nekünk is jól jött az egyéb továbbutazások miatt.

Indulásunk után azonnal beleszaladtunk egy apróbb záporba, ami egy óra elteltével egy hatalmas égszakadás földindulásba torkollott. Valamennyien megállapítottuk, hogy hatalmas mázlink volt a jó idővel, ugyanis július-augusztusban az esős évszak miatt nagyon könnyű rossz időbe belefutni Los Llanos-on. Igaz, így sem láttunk egy jópár beígért állatot (mint pl. az óriás hangyászsünt), de legalább láttunk capybara-t, alligátort, piranhát, rózsaszín édesvízi delfineket és egy halom gyönyörű madarat. Sajnos a fényképezőgépem apró zoomja miatt nem sikerült jó képeket készítenem, de az élmény az legalább megmarad. :)

Apróbb pihenők után 11.30-ra befutottunk Barinas-ba. Először ledobtuk a két franciát a reptéren, majd Harry elvitt minket a buszpályaudvarra. Gyors informálódás után még elszaladtam lóvét kivenni (ugyanis ekkorra vettem észre, hogy nem volt egy vasam se), majd elköszöntünk Harry-től és Marco-tól. Ők ugyanis visszamentek Meridaba, mi meg Barinasból folytattuk az utunkat. (Én Caracasba akartam eljutni, a holland lányok és Amy az ausztrál lány meg Valenciába, onnan meg Ciudad Bolívar-ba.) Amikor még anno Marco közölte, hogy mégsem száll majd ki Barinasban, hanem Meridából repül majd Caracasba, erősen próbáltam lebeszélni a dologról de elköszönésünk pillanatában áldottam a Teremtőt, hogy nem kell ennek a nagyon gáz manusnak a társaságában többet időznöm. Ahogyan azt angolul oly gyakran szoktam volt mondogatni: "Everything happens for a reason". (Vagyis mindennek meg van az oka, hogy miért történik úgy, ahogy.)

Caracasba két busz volt délután 1 körül, az egyik közvetlen, a másik lassabb. A lányok viszont az utóbbira már megvették a jegyet így úgy döntöttem, hogy velük tartok. Hogy ez jó ötlet volt-e azt nem tudom, azóta már több okból kifolyólag sem. Mindenesetre ez a társaság (Los Llanos busztársaság) is azt ígérte, hogy Caracasba este 9 körül beérünk. Az még tűrhető időpontnak tűnt. Délután 1.30 után futottunk ki Barinasból. Az út elég unalmas volt de legalább gyorsnak tűnt. Aztán amikor kicsivel Valencia elé értünk, belekerültünk egy lassú menetbe. Az eső szinte egész nap megállás nélkül esett, s ezt valószínűleg nem vették figyelembe azok az autósok, akik aztán végül egy fára csavarodva fejezték be a napot. A szinte minden sarkon fákat ritkító óvatlan autósok baleseteinek következtében csigalassúsággal haladtunk előre, s este 9-kor még csak Valencia magasságában jártunk. (Ami normál körülmények között 2,5 óra Caracastól.) Még Valencia előtt tartottunk egy 25 perces pihenőt egy útmenti kajáldánál, majd a kajaszünet után becsorogtunk a valenciai buszpályaudvarra, ahol elköszöntem a lányoktól, majd továbbrobogtam Caracas felé. Mivel elég későre járt már és Caracasról nem túl sok jót hallottam, ezért úgy döntöttem, hogy a Caracastól 100 km-re lévő Maracay-ban leszállok a buszról, mert ott nem érhet túl nagy baj este 10 óra körül sem. (Caracasban éjfél körül egy buszpályaudvarra érkezni maga a balfácánság.)

Ez aztán így is lett, kicsivel 10 után megérkeztünk Maracay-ba, ahol a buszon utazó szlovén párral (akik ugyancsak Los Llanoson voltak ugyanabban az időben mint én csak egy másik szervezésben) fogtunk egy taxit és bekocsikáztunk egy Mar del Plata nevű hotelbe. Itt kivettem egy két ágyas szobát (mivel egy ágyas már nem volt), és este 11.30 körül nyugovóra tértem.

Folytatás: Caracas - 1. nap (2004.07.21.)



Home  - Napló  - Venezuela  - Los Llanos

© 2004 ahogyerzed.hu Az oldalon megjelenő összes anyag (cikk, fotó, logó, artwork, stb.)
szerzői jogvédelem alá esik, bármilyen célból történő újrafelhasználásuk kizárólag
a szerző írásbeli engedélyével lehetséges.

Az "Ahogy Érzed" koncepció, artwork, karakterisztika, felépítés, stílusjegy
© 2003-2004 Delta Broker Internet Kft. A weboldal szerkezete, felépítése, illetve a rajta üzemelő
szolgáltatások mindegyike szerzői jogok által védett és bejegyzett alkotások,
illegális felhasználásuk, illetve reprodukálásuk törvénysértés.


"Az legyen a tiéd, amit mindenhová magaddal vihetsz; beszélj nyelveket, ismerj meg országokat és embereket. Legyenek az emlékeid az útitáskádban."

"Own only what you can carry with you; know languages, know countries, know people. Let your memory be your travel bag."

"Solo te pertenece lo que tu puedes traer contigo; tienes que conocer lenguas; conocer paises; conocer gente. Deja tu memoria ser tu mochila de viaje." (Alexander Solzhenitsyn)