Rurrenabaque és a bolíviai pampák

Repülés Bolívia Amazóniájába, Rurrenabaque-ba és egy pihis nap
2004-04-26
Reggel 5-kor szólt a vekker. Azt hittem kalapáccsal szétzúzom azt a piszkot. :) Mivel azonban a reptéren kellett lenni 6-kor, ezért inkább gyorsan összeszedtem magam és fél 6-kor Mike-kal elkaptuk az előző este leszervezett reptéri taxit. A járatunk Rurrenabaque-ba a TAM bolíviai katonai légitársaság (36 fős Fokker 27-es) 2 propelleres gépe volt, ezért a katonai reptérre kellett mennünk. A reptér borzalmasan lepattant volt de én bíztam benne, hogy ez semmit nem jelent. 1 órás várakozás után elkezdődött a becsekkolás. Mivel minden cuccomat magammal hoztam (másokkal ellentétben, akik La Pazban hagytak ezt-azt), így a megengedett 15 kilós max. limitet átléptem 11 kilóval. Szerencsére összefutottam az utazók között egy 24 éves londoni manussal, Nick-kel, akivel a szombati biciklitúrát együtt nyomtuk Coroico-ba. Nick egy aprócska hátizsákkal jött a néhány napos Rurrenabaque-i kiruccanására, így megkértem, hogy mondja azt a bácsiknak, hogy együtt van a cuccunk egy zsákban. A 2 főre megengedett 30 kiló alatt voltunk 4 kilóval eme turpiszságnak köszönhetően. A bácsi bevette a dumát, így megúsztam a 38 bolivianós extra díjat. :) Hehe.

A gép 1 óra 15 perces késéssel indult az eredetileg tervezett 7 órás start helyett. Mivel a 3 napos túránk csak másnap indult, ezért nem aggódtunk. Előttünk volt az egész nap és különben sem volt mit csinálni Rurrenabaque-ban. A gép látványa ugyan nem volt bizalomgerjesztő de azért reménykedtünk, hogy nem lesz semmi gáz. Nem sokkal negyed 9 után felszálltunk. Hogy milyen magasan repültünk végig azt pontosan nem tudom, de valahol 6-7 km magasságban lehettünk mert egyrészt a Titicaca-tavat is tisztán láttuk a repülőről viszonylag "közelről", másrészt pedig a NY-Bolívia legmagasabb 6402m magas Illimani nevű hegyóriása mellett is elhaladtunk. (Nem fölötte, hanem mellette). A repülőút a korábban sokak által beharangozottal ellentétben egyáltalán nem volt félelmetes, hanem inkább fain. Kb. 45 percet repültünk a felhők felett, majd elkezdtünk ereszkedni. Amint a felhők alá értünk, megpillantottuk a bolíviai dzsungelt. Amerre néztünk minden esőerdő és a barna kacskaringós Beni folyó a közepén. Ahogy elképzeltük. Hatalmas fíling volt. A felhők alá érés után kb. 5 perccel le is szálltunk egy füves tisztáson, ami Rurrenabaque hivatalos reptere volt. Leszállás után csittcsatt "Ivi a repülőgéppel", majd összefutottunk a túraszervezőnk helyi képviselőjével Reina-val. Gyorsan árvettük a cuccokat, majd Reina ajánlatára a "Hostel El Eden" nevű egységbe mentünk kivenni egy szobát. Kiderült, hogy Nick is ugyanarra keddtől-csütörtökig tartó 3 napos túrára fizetett be mint mi, valamint egy reptéren megismert 23 éves (ugyancsak angol) lány, Liz is velünk jön majd a kirándulásra. Már 4-en is vagyunk, alakul a csapat, STENK!

A hostelbe való bejelentkezés után elmentünk körbesétálni a parányi belvárost, majd beültünk egy helyi krimóba eszegetni. Az egyszerű eszegetésből 3 órás hatalmas traccsparti lett, majd vidám sörözgetés. Négyünkön kívül még egy finn pár csatlakozott hozzánk rövid időre, akik elláttak minket 1-2 fontos tanáccsal. (Ők ugyanis már lenyomták a pampa túrát.) Az éttermezés után még vettünk az egyik boltban egy pár dobozos sört, amit a Beni folyó partján üldögélve szürcsölgettünk vidáman. Rurrenabaque hatalmas váltás volt La Paz után. Először is nem voltunk magasan, tehát oxigénhiány óne. A dzsungel miatt baromi páradús volt a levegő, így kiszáradni sem fogunk éjszaka - gondoltuk. Eme fiziológiai különbségeken kívül meg egyszerűen csak ég és föld volt a különbség. Minden zöld volt és áradt a levegőből a MÁS hangulat. Valami, amit eddig még nem éreztem Dél-Amerikában de már ideje volt. :) A dzsungel és a természet csodálatos közelsége.

A délután folyamán még a naplót pótoltam egy néhány órán keresztül és megírtam La Paz hiányzó sztoriját. Este vacsorázást terveztünk a srácokkal de a vacsora helyett eszement kártyaparti és italozás lett a társaságon úrrá, így 11 óra magasságában éh gyomorra, félrészegen ájultunk be aludni.

Pampák túra: 1. nap
2004-04-27
Reggel fél 8-kor volt az ébresztő. Mindannyian gyorsan összekészülődtünk és egy csomóba gyűjtöttük azokat a cuccokat, amelyeket a szálláson hagytunk. 1/4 9-kor becsaptunk egy heveny reggelit, majd jött értünk a terepjáró és indult a túra. Megyünk a pampákra, hurrááááááá!!! Brazíliában lett volna lehetőségem megnézni a pampákat ("Pantanal") egy kis kitérővel de akkor úgy gondoltam, hogy hasonló élményt majd szerzek itt, Bolíviában és itt ráadaásul jóval olcsóbb az egész. Jól gondoltam... :)

A hostelünk elhagyása után még beugrottunk az Indigena Tours (a pampatúránkat bonyolító helyi cég) irodájába a szükséges hozzávalókért (víz, kaja, elsősegély csomag és tsi), majd 9 után elindultunk. Az első 2 és fél óra elég unalmas volt látnivaló szempontjából, egy pár perces pihenő kivételével végig az autóban ültünk. Az út végig földút volt tele gödrökkel, szóval nem stenk. Nem sokkal déli 12 előtt aztán elértük S. Cruz városkát, ahol letejeltünk 40 boliviano beléptidíjat, majd további 15 perc zötyögés után megérkeztünk a Yacuma folyóhoz. Itt meleg ebéd várt bennünket, amit igen jóízűen fogyaszottunk el. Hehe. Már ebéd közben kezdett körvonalazódni a csapat frankón rendkívüli összetartása. Ja igen, erről még nem is írtam. Szóval 12 fős csapatunk a következő volt (ez főleg nekem érdekes, hogy emlékezzem később is a nevekre): Mike, Nick, Carl és Liz - Anglia; Gronja, Mari, Marta - Norvégia; Karen és Gaby - Izrael (Gaby eredetileg argentin, 15 éves korában költöztek a Szentföldre), Dean - Ausztrália, Damien - Írország és jómagam, Hajrá Magyarország!!!! Ez volt tehát a csapat és nagyon klikkeltünk.

Ebéd után aztán megérkezett a 2 csónak (eddigre már plusz 2 x 12 ember várakozott más hajókra egyéb utazási irodák által szervezve), majd elosztottuk a csapatot kétfelé, vízre szálltunk és usgyi. 3 óra árral szemben fölfelé a Yacuma folyón. Idegenvezetőink Jaime és Willy lettek, két dzsungelben nevelkedett helyi fiatal 30 év körüli srác. A mi hajónkban Jaime volt a Jani. :) Az út kellemes volt a hangulat meg hatalmas. A szálláshelyig szinte végigdumáltuk az utat és hatalmasakat poénkodtunk. Útközben persze a természetet is figyeltük és láttunk egy csomó trópusi madarat repkedni és fiókákat etetni, majmokat ugrálni a fákon valamint az Amazóniai medence Bolíviában elő édesvízi rózsaszín delfinjét is szemre vételeztük. Ez mondanom sem kell, maga volt a TSODA. Az idő elég borongós volt de hál Istennek nem esett az eső. A pampákat legjobb az esős évszak után 1-2 hónappal meglátogatni, amikor az alacsony vízállás miatt az összes vadállat a folyóhoz közel tanyázik. Nekünk sajnos az előző hetek heves esőzése miatt nem volt ilyen szerencsénk, mert a víz hihetetlenül magas volt, így az általában folyóparton heverésző alligátorokból az égvilágon semmit nem láttunk. :( Ez nem volt sajnos túl bíztató jel az elkövetlezendő napokra nézve, de ugye mindennek a derűsebb oldalát kell nézni és az előző héten pampákat látogatókkal ellentétben nekünk legalább száraz időnk volt és nem rontotta a hangulatot az állandóan szakadó eső.

A szállásra fél 5 körül futhattunk be. A kéró nem volt egy Hilton, egy fák között facölöpökre épített házikó volt aminek ablakai helyett szunyogháló volt kifeszítve, és 12 db ágy figyelt benne. Mivel itt iszonyat mennyiségű szúnyog van éjszaka, ezért állandó szúnyog elleni spray-re volt szükség, valamint Willy és Jaime az ágyaink 4 sarkára odaszögelt cölöpökre is ráerősítettek egy külön hálót, mely a kellemetlen éjszakai fülbezizegő vérszívókat távoltartotta. Érkezésünkkor kávé, tea és csekély snack várt bennünket, majd este 7 körül paradicsomszószos spaghetti. Nem laktunk be nagyon de az éhenhalástól megmenekültünk. A vacsira várakozás közben a Gaby által mindekinek megtanított kártyajátékot játszottuk. Az egyiket Chancho-nak hívják ami egy elég blőd játék volt, így nem is írom le miről szólt, a másik játék neve viszont az volt, hogy "A gyilkos". Ez így első olvasatra nem valami barátságos név de az egyik legmókásabb játék, amit valaha játszottam és nem csak nekem tetszett, hanem mindenki odavolt érte, így leírom röviden a szabályait, hátha valakit érdekel. (és persze én sem akarom elfelejteni...)


Van tehát "X" számú ember, aki játszik. "X-1" kártyalapra van szükség , ugyanis van egy játékvezető. 2 db. fontos kártyalap van összesen, (franciakártya esetében) legyen mondjuk az egyik a "Q" betűvel jelzett DÁMA és a "K" betűvel jelzett KIRÁLY. Akié a KIRÁLY, az a GYILKOS, akié a DÁMA, az a RENDŐR. A játékvezető kiosztja a lapokat (mindenkinek fejjel lefelé), majd az összes játékos megnézni mit kapott. (Természesetesen SENKI nem szól semmit.)



Elkezdődik a játék: A játékvezető megszólal: "Kérem a várost, hogy mindenki menjen aludni". (Mindenki becsukja a szemét.) Ezek után a játékvezető felszólítja először a GYILKOST, hogy fedje fel kilétét (aki csendben felpillant és a játékvezetőnek megmutatja magát, majd visszacsukja a szemét), aztán a RENDŐRT (aki hasonlóan cselekszik.) Ezek után a játékvezető felszólítja a várost, hogy mindenki ébredjen fel. Elkezdődik a gyanakvás. Csakúgy mint a "NORMÁL ÁRTATLAN POLGÁROK", a GYILKOS és a RENDŐR is gyanúsítgat ezt-azt. Ha megvádolnak, meg kell magad védened ahogy tudod, szavakkal. Ez a legpoénosabb rész. Amikor a vádlott védekezik és elkezd egy másik emberre mutogatni, hogy de így meg úgy a másiknak sokkal bűnösebb a tekintete. Közben persze hatalmas röhögések. Aztán a kör végén szavazás történik és az akire a legtöbben szavaznak, kiesik a játékból. A kiszavazás után a játékvezető közli, hogy "ÁRTATLAN EMBER" veszett vagy a "GYILKOS". Ha az utóbbi, akkor vége a játéknak és új játék kezdődik. Ha ÁRTATLAN EMBER, akkor a történet folytatódik. Mindenki aludni tér. A játékvezető felszólítja a GYILKOST, hogy pillantson fel és megkérdezi, hogy kit akar "eltenni láb alól". A játékvezető beszédén kívűl az egész csendben megy mutogatással, csak a játékvezető (és a más játékból kiesett(ek)) látják, hogy mi történik. A GYILKOS rámutat egy emberre, majd becsukja a szemét. Ezek után a RENDŐR nyitja ki a szemét és a játékvezető kérdésére, melyben azt kérdezik tőle, hogy "Kire gyanakszik???" újabb rámutogatás történik. Ha eltalálja a személy, akkor "BŰNÖS AZONOSÍTVA", ha nem "ÁRTATLAN HONPOLGÁR". Ennek lényege csak az, hogy a RENDŐR finoman presszionálhatja a csapatot a GYILKOS leleplezésére. Nem mondhatja azt, hogy ő a rendőr de finoman taktikázhat. A város felébresztése után a játékvezető közli, hogy "ki veszett el a harcban" (akire korábban a város "éjszakázása" közben a GYILKOS rámutatott) majd folytatódik a gyanusítgatás. A játék addig tart amíg a bűnöst le nem leplezik. Minden a GYILKOS taktikáján múlik, neki az a fontos, hogy mindenkit kiszavaztasson (vagy csendben "hidegre tegyen" alvás közben). Minden néhány perc után szavazás majd alvás van (miközben a GYILKOS ismét leszámol ha még nem kapták el és a RENDŐR ismét esélyt kap a bűnös azonosítására).

Jófej emberekkel, jól érvelni és kamuzni tudó attitűddel rengeteg móka és kacagás a játék eredménye. Az eddigi legjobb időmulattató játék, amig játszottam és ajánlom kipróbálásra másoknak is. :)


Vacsi után rövid pihi következett, majd mikor már sötét volt beültünk a csónakokba és elindultunk alligátor keresőbe. Állítólag sötétedés után a víz közelébe jönnek és piros szemükbe zseblámpával világítva megvizslathatja őket az ember. Az ég teljesen kiderült és az Amazóniai-medence pampás dzsungeles vidékén a Yacuma folyón csordogálva gyönyörködtünk a csillagokban. Sajnos alligátorokból egy, nem sok annyit nem láttunk de az esti hajókázás a csillagok alatt kárpótolta ezt a "kellemetlenséget". Hajókázás után visszatértünk a házikóba és mindenki fáradtan ájult be a szúnyoghálóval lefedett ágyba.

Pampák-túra: 2. nap
2004-04-28
Az éjszaka nagyon kellemes volt. A hálónak köszönhetően a szúnyogok nem bizeráltak minket, úgy aludtunk mint a csecsemők. Jaime (ejtsd: Haime) és Willy tanácsára, akik az előző éjszaka csillagos égboltjából következtetve napos időt jósoltak, reggel fél 6-kor keltünk, hogy megnézzük a napfelkeltét. 3/4 6-kor csónakba vágódtunk és elcsorogtunk a folyó egyik holtágára, ahol egy varázslatosan gyönyörű amazóniai napfelkeltének voltunk a szemtanúi. A fákat vörösre színező napsugarak a vadvilágot is felébresztették, ugyanis pár perccel a nap felbukkanása után az egyik közeli fán mocorgás kezdődött, majd egyszer csak egy sereg apró makit láttunk, ahogy az egyik fáról a másikra ugráltak. Lehettek vagy ötvenen. Óriási volt. Ezek után csendesen visszacsónakáztunk a házhoz és fél 8 magasságában megreggelitzünk.

A napi program anakondakeresés volt, valamit úszkálás a rózsaszín delfinekkel. Ez utóbbi eléggé amerikaiul hangott de azért vártuk a közös lubickolást. A reggelizést követő rövid összekészülődést egy 2 órás árral szembeni csónakázás követte ugyanis az anakondák a folyón jóval feljebb egy füvesebb, mocsarasabb területen élnek. Útközben természetesen egy csomó sütkérező teknőst, fel-felbukkanó delfineket, egy kajmánszempárt (csak egy pillanatra), majmokat és madarakat álltunk meg figyelni. Dög kis dzsungelfíling ezerrel mint atom. Stenk. Az ominózus mocsarasabb területre érve mindenki felvette a magával hozott gumicsizmát (amit még előző este válogattunk ki és természetesen az én 47-es lábacskámnál 2 számmal kisebb volt a legnagyobb méret), majd "immedias res" effekt, irány az anakonda fészkek. Kb. 1 óráis sétáltunk és nem volt szerencsénk. A magas vízállás az anakondákat is elüldözte jóval arrébb így még hűlt helyüket sem találtuk. Az egyik másik csoport idegenvezetői hosszas keresgélés után találtak egy 1-2 éves (kb. 1,5-2 méteres) példányt, amit aztán odahoztak a mi csapatunkhoz is és megmutatták. Néhányan a nyakukba vették a "csöppséget" és fényképezkedtek vele egyet de nekem nem volt hozzá kedvem mert ez nem a "mi" anakondánk volt. Azért legalább láttunk egy anakondát mégis, így nem voltunk csalódottak, az idő meg különben is annyira csodálatos volt, hogy nehéz lett volna rossz kedvűnek lenni. A mocsárgyaloglás és vízzel-teli gumicsizmában való taposás után visszamentünk a csónakhoz, majd visszacsorogtunk a házhoz 1,5 óra alatt. A visszafele út legnagyobb attrakciója egy Tukán madár volt (hatalmas színes csőrével), amint egy távoli fa tetején méltóságteljesen figyelte a tájat. Sajnos az én kis Canon gépen zoomja nagyon gyökér volt a csoda megörökítésére így egy nagyon gyenge minőségű fotó született az eseményről. A tukán egy nagyon ritka madár és baromi ritkán lehet látni egyet-egyet, ezért volt ez ekkora nagy stenk.

Az ebéd kiadós volt, a nagy zabálás után sziesztára volt szükségünk, én pl. aludtam vagy 2 órát. Du. 3 felé aztán elmentünk egy újabb holtágra ismét a folyón felelé, hogy a rózsaszín delfinekkel úszkáljunk egy sort. A rózsaszín delfinek jóval rondábbak a sósvízű és szürke "testvéreiknél" de legalább különlegesek. Amint az adott helyre értünk, a srácok elkezdék a csónak oldalát ütögetni, s meg is lett az eredménye, mert pár perc múlva megjelentek a delfinek. Ugráltunk be a nem túl tiszta vízbe mint állat, mindenki extázisban hivogatta a delfineket. Azok persze nem jöttek egy bizonyos távolságnál közelebb de azért jót "lubickoltunk együtt". Most megkérdezhetnéd, hogy nem féltünk-e a piranháktól, vagy az alligátoroktól pl. és én azt fogom válaszolni, hogy nem, mert állítólag a delfinek területe tiszta. Ők ugyanis minden területükre betolakodót eltávolítanak, még az alligátorokat és kajmánokat is. Tehát nem féltünk. Fél órát fürcsiztünk, majd visszaszálltunk a csónakba és "hazacsorogtunk". Itt újabb snack-ezgetés, majd kedvenc kártyajátékunk következett. A hatalmas mókát a vacsora idejére megszakítottuk, majd újult erővel kb. este fél 10-ig játszottunk. Ekkorra már mindenki nagyon fáradt volt, így lassan lassan egyesével mindenki beájult.

Ez a nap is jó volt.

Pampák túra: 3. nap
2004-04-29
Az éjszaka ismét nagyon kellemesen telt. Mivel elég korán bealudtunk, így már reggel 6-kor kukorékoltam mint a kiskakas, de azért visszapihentem a 8 órás reggeliig. Kialudva ébredtünk és frankón bereggeliztünk a sokféle édes keltészából készült sütiből. Egészségtelen reggeli volt de legalább nagyon ízletes és laktató. Mára már nem sok minden program maradt, mindössze egy kis piranha horgászás valamit a csodás időnek köszönhetően egy újabb lubickolás.

9 körül elmentünk horgászni tehát. Két különböző helyen próbálkoztunk de a jókedvű és hangoskodó csapat - szerintem nem csoda - nem fogott semmit. Willy fogott 2 db. 5 centis példányt, amiket aztán visszaeresztett. A "kudarc" ellenére jókat kuncogtunk. "Horgászás" után egy félreeső holtághoz csorogtunk, ahol ismételten megpróbálkoztunk egy közös, delfinekkel való lubickolással de még kevesebb sikerünk volt mint az előző nap. Fürcsi után visszaszálltunk a csónakokba és elcsorogtunk felvenni a csomagokat. Mindez egy fél órán belül megvolt és 1/4 12-kor már el is indultunk a folyón lefelé vissza Santa Rosa-ba. Az úton sokat elmélkedtünk a jó 3 napos túrákról és arra a következtetésre jutottunk, hogy ugyan láttunk egy halom csodát és gyönyörűséget, a legjobb mégis a csapat volt. Ilyen gyorsan klikkelő 12 ember mindannyiónk ritkán látott és tapasztalt.

Közel du. 1 óra lehetett amikor véget ért a hajókázás és Santa Rosa-ba értünk. Itt gyorsan elfogyasztottuk a magunkkal hozott ebédet, majd beültünk a terepjárókba és elindultunk Rurrenabaque felé. A gödrökkel teli földúton újabb 2,5 órás zötykölődés várt ránk. A nap a csapat nagyrészének kiszívta az energiáját, így mindenki bealudt engem kivéve, aki a csecsemők méretére tervezett anyósülésen nyomorogtam a véget nem érni akaró úton. Végül aztán 4 óra magasságában visszaértünk a kis amazóniai falucskánkba, ahol először kitöltettek velünk egy "minőségellenőrző kérdőívet", majd visszavittek bennünket a Hostel El Eden-be, ahol a hátrahagyott csomagjaink voltak. Gyorsan kivettünk egy szobát, majd mindenki újfent bepihent. Én egy kis "házi feladatot írtam", majd utána szundítottam egy sort.

Az utolsó és örömteli program a "világhírű" Moskkito Bar (ami a helyi gringó gyülekező hely) volt, ahol este 9-kor gyűltünk mindannyian össze. Indításnak kipróbáltunk vagy 5 féle különböző koktélt, pláne hogy happy hour volt. (Happy Hour: Egyet fizet, kettőt kap) Mivel a koradélutáni ebéd nem volt túl kiadós, az én szeszhez nem szokott gyomrom ezt elég gyorsan megérezte. A vacsorát, azaz a 25 cm átmérőjű 4 staggioni pizzát már vidám dínomdánomozás következtében fogyaszottam el, majd az ezt követő újabb néhány söröcske abszolút K.O.-ra tett. Tudtam magamról, nem volt ciki a helyzet, de éreztem, hogy számomra ez az este igen gyorsan véget ért. Búcsút intettem tehát barátaimnak és az egyik hasonló állapotban lévő izraeli lánnyal egyetemben hazatántorogtam. Ennyi volt a dzsungelkaland, legalábbis egyelőre...

Visszarepülés La Pazba és egy elmulasztott továbbutazás
2004-04-30
Reggel 8 után kandikáltunk ki a szemhéjak mögül, majd a felkelést gyors összepakolás és reggelizés követte. 10-kor elköszöntünk a többi jófej utazótól (elköszönéskor kiderült, hogy egy néhányan 1-2 napon belül ugyanabba az irányba jönnek mint mi, így még az is meglehet, hogy a Macchu Picchuhoz vezető 4 napos "Inka túrát" együtt nyomjuk majd le), kifizettük a számlát és elirányultunk az Amaszonas repülőtársaság irodájába. Idefelé a TAM katonai légitársaság 36 fős gépe hozott, visszafelé viszont a vadonatúj "nemtudom milyen márkájú" 12 fős front propelleres kisrepcsi visz. Ez a móka plusz 5 dolcsiba került (mármint, hogy oda ez a gép, vissza egy másik) de megérte mert ez újabb élmény.

Megérkeztünk tehát az irodába és becsekkoltuk a csomagokat. (Mivel ez a dzsungel közepe és a reptér igen jelentéktelen, a csomagfelvétel és egyéb "nyalánkságok" a városban történnek.) Becsekkoláskor kiderült, hogy már nem 11, hanem 12 kilóval vagyok a megengedett súlyhatár fölött (hízik a zsák pedig most semmit újat nem tettem bele), ezért sajnos 48 boliviano extra díjat kell fizetnem. Nice. Nem volt mit tenni, tejeltem mint Bimbó. Indulás előtt még elszaladtunk a Moskkito Bar fantasztikus póló "szaküzletébe" egy helyes kis pólóért de sajnos ami tetszett abból nem volt nagy méret, amiből meg volt, annak gáz volt a színe. Nem kötöttünk üzletet, hogy a francba is. Visszamentünk az irodába tehát, felszálltunk a kisbuszra és kidöcögtünk a repülőtérre. Megérkezés után kifizettettek velünk újabb 14 pénzt reptéri illeték gyanánt, majd rövid várakozás után megérkezett La Pazból a gépünk. Leszállás után azonnal kidobálták az érkezők csomagjait, bedobálták a miénket és (írd és mondd) 10 perc múlva már mi ültünk a gépben felszállásra készen.

Na most. A kis repülő állati nagy stenk volt. Ez egy egész másmilyen repülési élmény mint amit eddig tapasztaltam. Ültem már 747-es jumbo-n meg ki tudja hány féle nagyobb utasszállítón de ilyenen még soha. A pilóták az orrod előtt ülnek, látod a műszerfalat az összes navigációs eszközzel és olyan közvetlen az egész pontosan azért mert látod, ami történik. A gép a füves kifutópályán rövid hátratolatást követően azonnal nekilódult és 1 perc múlva már el is emelkedtünk. Az Amazonas-medencébe való érkezéskor 4 nappal korábban elég borongós idő volt, most viszont bárányfelhős ég és verőfényes napsütés. A táj maga volt a mese. Bárcsak tudnék Benedek Elek bácsi szóvirágjaival ékeskedni "itten", mert a legnagyobb stenk kifejezés lassan már közhellyé válik nálam. Persze már régen az, úgyhogy mindegy. Szóval legyen az elég, hogy stenk finomsággal és abszolút módon stenkszerűen felstenkeskedtünk a levegőégbe a stenk Amazóniai dzsungel fölé. Hehe. A dzsungel és a kanyargó folyók látványa extázisba kergető volt. Mike-kal úgy vigyorogtunk mint két 3 éves gyerek, amikor anyucitól meg apucitól megkapja a legújabb Matchbox-ot. Ugyan a buszút oda vissza 100 boliviano lett volna a La Paz - Rurrenabaque viszonylatban mi meg 102 dolcsit fizettünk csak a repülésért, még most is azt mondom, hogy ezerszer jobban megérte. Gyors volt, kényelmes, érdekes és mesés. Az 1 órás út nagyrésze simán ment, egyedül a leszállás előtti 10-15 perc volt rázósabb, amikor a Cordillera Real hatalmas hegylánca fölötti sötét és barátságtalan felhőtömegen vergődtünk át. Ekkor - megmondom őszintén - egy kicsit meg is ijedtem. A másik kellemetlenség az egyre magasabbra jutás miatti oxigénhiány volt, melynek következtében kábulat és fejfájás lett rajtam úrra, ezt ellensúlyozandó oxigénmaszkot kértem a másodpilótától és így az utolsó 20 percet ámbár maszk mögött, de oxigénnel teli tüdővel vészeltem át. A leszállás sima volt és emlékezetes. Életem első repülése volt ugyanis, amikor láttam a leszálló- / kifutópályát a gép orra előtt.

A la paz-i El Alto Nemzetközi Repülőtérre való érkezés után azonnal a Burger Kingbe mentünk és jó amerikai módra megebédeltünk. Jóllakás után beszálltunk egy belvárosba menő kisbuszba, majd 20 perccel később már a számunkra jól ismert Plaza San Francisco-n sétáltunk. A frankó kis dzsungel és kellemes meleg után a "hidegbe" visszatérni nem volt túl szívet melengető, nem is beszélve a százegynéhány méteres tengerszint feletti magasság utáni közel 4 km-es emelkedésről. A végén még tényleg megedződöm itt a sok utazgatásban. :)

A napi egyébiránt terv az volt, hogy továbbmegyünk a délután valamikor a Titicaca-tó partján található Copacabana nevű városkába de gondoltuk előtte még van időnk egyet La Pazban sziesztázni, meg különben is Mike a még előző heti elmulasztott biciklitúrája miatt vissza akarta szerezni a befizetett pénzt. Elintéztük tehát ügyes-bajos dolgainkat, többek között a dzsungeltúránkat szervező irodába is elnéztünk és kaptunk egy batárgyenge minőségű de legalább borzalmas színű és mintás pólót, interneteztünk egy órát, majd fogtunk egy taxit fél 5 felé és a központi buszállomásra siettünk. Legnagyobb meglepetésünkre az utolsó busz Copacabanaba du. 4-kor ment el, így La Pazban ragadtunk plusz egy estére. Azsebaj. Az egyetlen gáz egy a sztrájk, amiről egyre többet hallottunk, így csak annyi a legfontosabb, hogy mielőtt egyre cikisebbé válik a helyzet, el kell húznunk Bolíviából. Megvettük tehát a másnap reggel 8-as buszra a jegyet és visszataxiztunk az egyik belvárosi semi lepattant hotelbe, a Hotel Continentalba. Ezt még Nick ajánlotta pár nappal korábban. Szerencsére volt hely, így ott maradtunk aznap estére.

A hotelbe való bejelentkezés után Mike-kal egy egész órán keresztül az útikönyveinket bújtuk, hogy kitaláljuk mi a legjobb megoldás és mit merre hogyan csináljunk a Titicaca-tó és a már Peruban található Cusco útvonalának viszonylatában, annál is inkább mert az odavezető úton is van egy Ilave nevű városka (ez már Peru), ahol minden a feje tetején áll és a várost egyszerűen (állítólag) elzárták a külvilág elől. (Elrabolták a polgármestert emberrablók és tsi. szintű véresen komoly "móka") Vannak ilyen apró nem várt és kellemetlen tényezők, melyek merőben változtathatnak a hely és időtervezeten. Dehát ez erről is szól.

Az este folyamán újabb internetezés következett, aztán az fél 10 magasságában elmentünk az egyik "El Lobo" névre hallgató helyi izraeli étterembe. Azért izraeli, amiért az összes már korábban - Brazíliában és mondjuk a chilei Puerto Natalesben - említett egység. Kismillió izraeli hátizsákos jár ide és az évek folyamán az étlap és az étlap nyelve is alakult. Nem valami nagy királyság de legalább olcsó és a hotelünktől 1 saroknyira volt. Kaja után hazamentünk, majd villámgyorsan lepihentünk. Ez már tényleg az utolsó nap volt La Pazban.

Irány a Titicaca-tó és Peru!!!

Folytatás: Copacabana (2004.05.01 - 05.02.)