La Paz (+Coroico és Tihuanaco)

Érkezés La Pazba és újbóli találkozás Liviával
2004-04-21
Az éjszakai buszozás iszonyat rossz volt. Először is a buszvezetők lekapcsolták a fűtést, noha tudvalévő, hogy 3000 m magasságban az éjszaka elég csípős tud lenni. Végül is ők nem fáztak, így gondolom számukra ez a leválaszott vezetőfülkében nem okozott problémát. Éjjel 2 körül megálltunk "hajnalizni". Kb. így tudnám nevezni ezt a kokateás, sajtos-zsömlés étkezést. Egy világvégi krimóban pihentünk kb. 20 percet étkezés céljából. Hogy az éjszakai ételfogyasztás mennyire tradíció Bolíviában az nem derült ki számomra, de azért mi is csatlakoztunk a tömeghez. Fél 3 körül aztán továbbindultunk.

A sok feleseleges megállás következtében reggel 8 óra volt, mire La Pazba érkeztünk az eredetileg ígért 6.30 helyett. Számomra eddig ismeretlen volt az a tény, hogy La Paz hatalmas völgyben fekszik, így meglepő volt látni a hatalmas "gödröt" a milliónyi házikóval. La Paz gödör feletti részét El Altonak hívják, innen ereszkedtünk le a belvárosba. A Cordillera Real hegyóriásaival a háttérben mondanom sem kell, pazar látványt nyújtott ez az egyébként nem annyira patinás főváros. Érkezés után fogtunk egy taxit és a közvetlen belvárosba irányultunk a Plaza San Francisco-ra. Első lépésben reggelizni akartunk, így rövid keresgélés után a Hotel Gloria kávéház egységében kötöttünk ki és egy nagyon finomat reggeliztünk. Az egyetlen dolog ami nagyon felbőszített az az volt, hogy mivel a pénztárban nem volt elég váltópénz, így a pénztáros 1-gyel kevesebbet adott vissza, mint ami járt volna. Mikor megkérdeztem, hogy miért, akkor azt válaszolta, hogy csak kettesei vannak, vagyis ha még egy 2 boliviánóst ad, akkor ő lesz rövidebb 1 pénzzel. "Ez az!" - mondom, ez a jó üzletpolitika: "Neked nincs elég apród csávókám és a vevőt rövidíted meg..." Nem csoda hogy itt tart ez az ország ilyen mentalitással. Na mindegy.

A tervek a La Pazra tervezett időre eltérőek voltak Mette és Mike, valamint jómagam számára. Néhány héttel korábban ugyanis a már Dél-Amerikában kétszer (Rio de Janeiro és Buenos Aires) látott riói barátném Livia megírta, hogy szeretne ismét meglátogatni, s a közös egyeztetés után úgy tűnt, hogy a megjelölt időpontra (április 21-25) La Paz lesz a legjobb megoldás. Ide Rióból is könnyű eljutni és nekem is kb. ekkora volt tervezve a bolíviai főváros. Így hát megegyeztünk. A buenos airesi problémából okulva (azaz, hogy külön szálláshelyünk volt) megígértem Liviának, hogy a bolíviai látogatása alkalmával máshogy lesz és közös helyre megyünk. Tekintettel arra, hogy Liviának ez egy néhány napos szabad nyaralgatás úgy döntöttem, hogy nem egy lepattant diákszállóban, hanem egy frankóbb helyen veszek ki egy 2 ágyas szobát. A frankóbb és kényelmesebb helyek közül a legjobbnak éppen a Hotel Gloria bizonyult (ami 36 USD/éjszaka) árával nem a legolcsóbb volt bolíviai viszonylatban de úgy gondoltam, hogy akkora áldozat után amit ő hoz ez igazán semmiség. Néhány napot "kibírok" luxus körülmények között is...

A hotelbe való bejelentkezés után vettem egy frankó kis fürdőt, majd találkoztam Mike-ékkal (akik egy néhány utcányira lévő diákszállásra mentek) és elsétáltunk a közeli belvárosi turistautcába érdeklődni a La Paz környéki attrakciókról. Az egyik, ECO Tours névre keresztelt utazási irodában megtudtuk, hogy az egyik muszáj a La Paz - Coroico-t összekötő út, ami turistakörökben csak Death Road (azaz a "halál útja") néven ismert, a másik pedig a busszal 18, repülővel viszont csak 1 órányira lévő Rurrenabaque és Bolívia pampái csodálatos állatvilágával. Ezek közül a Coroico túrát 1 napos kirándulás keretében, a másikat pedig 3-4 napos túrázás keretében lehet abszolválni. Dög. Eme rövid informálódás és egyéb sétálgatás után felszálltam az útikönyvemből kiderített 212-es számú repülőtéri minibuszra és kimentem Livia elé. La Pazban a tümegközlekedés legfőbb eszközei Toyota Hiace minibuszok (otthoni mentőautók), melyekből egyszerre több százat lát az ember. A max. ülőhelyek száma 13 a sofőrön kívül és noha ez már iszonyú zsúfoltság, a sofőrön kívüli második hivatalos emberke, a jegyszedő és "reklámozó" addig kiabál kifelé a buszból, amíg az dugig nem lesz utasokkal. Néha teljesen mókás látni, hogy az egymást követő kisbuszok jegyszedői miképpen "toborozzák" az utasokat. Óriási hangzavar és kiabálás.

Lívia gépe du. fél 2-kor szállt le. Érkezése előtt még becsaptam egy jó kis "bolíviai tradicionális" kaját (Burger King hamburgerek formájában) és jól esett nagyon. Egy olyan országban, ahol az étkezdékkel kapcsolatban folyamatos a kétkedés és a gyanú, kifejezettem megnyugtató egy ilyen amerikai egységben étkezni. A Liviával való viszontlátás meglehetősen örömteli volt. Minél többet találkozunk a világ különböző tájain, annál furcsább az egész. (New York után Rio, majd Buenos Aires most meg La Paz.) Rövid örömködés után azonnal beszálltunk egy belváros felé irányuló 212-es minibuszba és a hotelbe mentünk. A délután nagyrészét a hotelben és környékén tölöttük csendes kajálgatással és sztorizgatással. Olyan jó dolog ez a repülés, gondoltuk. Csak gondolsz egyet, felszállsz egy gépre és néhány órán belül ismét találkozhatsz azzal, akivel csak akarsz. Az elmúlt másfél hónapban, amióta utoljára találkoztunk már körbejártam fél Dél-Amerikát és most meg hipp-hopp ismét ugyanott vagyunk. Milyen jó, hogy a modern világba születtünk és nem az ókorba... :)

Mike-kal és Mette-vel este fél 9-kor találkoztunk. Egy közeli étterembe mentünk vacsorázni és nagyon kellemesen belaktunk. Az "egyetlen Murphy" az volt, hogy vacsi közben a különböző nyelvek különböző kiejtési technikáiról elmélkedtünk és a példák között előjöttek a káromkodások is. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy a mögöttünk lévő asztalnál 6 magyar vacsorázott. Hál Istennek nem hallották meg a magyar cifra kifejezéskészletemet de mindenesetre égtem mint a rongy. Vigyázni kell, hogy az ember mit, mikor és hol mond. Soha nem lehet tudni... :)

Vacsi után visszatértünk a hotel pihepuha ágyikóiba és eldőltünk mint egy fadarab. Puff.

Városnéző séta La Pazban
2004-04-22
Reggel 9-ig lustálkodtunk. Végre egy jó és kényelmes ágyban aludtam. Bolíviában olyan nehéz ilyeneket találni egy két méteres embernek, így ebből a szempontból nagyon örültem a luxusnak. (A kora reggel folyamán fel kellett kelnem segíteni Livián, ugyanis szegénykémen a magasságbetegeség első idült jelei mutatkoztak. Légszomj, szárazság és csillapíthatatlan émelygés, fejfájás. Le is telefonáltam a recepcióra és rendeltem egy kokalevelekkel teli teát, hogy orvosoljam a problémát. Hála a koka levél varázserejének a mutatvány működött.) Fél 10 körül kúsztunk le a már előző napról ismert kávézóba reggelizni. Reggeli után elrohantam kokalevelet venni Liviának, ugyanis a reggeli tea hatása kezdett elmúlni, ő meg ismét egyre cefetebbül lett. Mike és Mette dél körül futottak be és a napi terv közös "városátsétálgatás" volt.

Április 22. La Paz népe számára - egy újabb - sztrájk napja volt. Hatalmas transzparensekkel vonultak végig az emberek az utcán, petárdák robbantak és hangos üvöltözés lett úrrá a belvárosi utcákon. Bolívia egy eszméletlenül korrupt ország és az állampolgárok ezt felismerve gyakran rendeznek tüntetéseket és sztrájkokat. (Érdekes a statisztikai mutató errefelé: egy 1992-es adat szerint Bolívia 167 Köztársaságként működő éve alatt 188 kormányváltás volt. És ez ma is így megy. 4 év alatt kb. 6 különböző kormány irányítja az országot. Szóval nagy itt a géz. Vagyis a gáz.)

Első lépésként Liviával elsétáltunk a Coca Múzeumba. (Mike & Mette az előző nap ezt már megtették.) Ez az apró kis egység kb. 20 különböző szakaszban ecseteli a témát a koka növény felfedezésétől elkezdve az inkák kokalevéllel való gyógyítási technikáin át a mai kokaintermelésig és az abból adódó problémákig. Meg kell mondanom eszméletlenül érdekes volt a történet és ha nem lenne kokainprobléma a világon, mindenhol elrendelném a koka növény termelését. Csoda ez a szer. Ha ez nem volna, Livia valószínűleg a korházban pihenne már, annyira kiütötte a ritka levegő. (A koka ugyanis segít pótolni az oxigénhiányt és tökéletes a fáradtság ellen s mindamellett természetes anesztéziás szer.)

A múzeumlátogatás után 39 USD/kopf pénzért befoglaltunk egy másnapi egész napos biciklitúrát a 80 km-re lévő Coroico-ba (a "világ legveszélyesebb útjára"), majd körbesétáltuk a belvárost. Mike a fekete piacot szerette volna meglátogatni de a sztrájk miatt ez sajnos zárva volt, így maradtak az egyszerű belvárosi utcácskák és a helyi emberek. Kb. 2 órát sétálgattunk és habzsoltuk a helyi szociót. Du. 4 fele aztán ismét elmentünk hamburgerezni, majd ezt követően 6 óra magasságában visszasétáltunk a "turistautcába" és Mike-kal lefoglaltuk a következő heti bolíviai Amazóniában lévő "Pampa túrát" is. Ugyan drágább volt így a buli, mégis a repülés mellett döntöttünk, mert a Rurrenabaque-ba vezető út maga a tragédia és a 18 óra aktív szenvedés. Még időben foglaltuk le az utat, ugyanis már alig volt hely a repülőre. A 3 napos móka ára 167 USD fejenként, amibe benne van az oda-vissza repülés és a 3 nap tokkal vonóval. (Attrakciók, kaja, szállás.) Az nem is olyan rossz. Hétfőn megyünk, keddtől-csütörtökig pampák, pénteken vissza La Pazba. Ismét van tervünk!!!

Az este folyamán még kajáltunk egyet Liviával kettesben, majd időben nyugovóra tértünk, ugyanis a másnapi kirándulás korán indult és rá akartunk pihenni.

Biciklitúra Coroico-ba a "világ legveszélyesebb útján"
2004-04-23
Reggel 6.30-kor kellett kelni, mert a bringatúra 8-kor indult. Felkelés után összeszedelődzködés majd rövid reggelizés következett. Livia a jó közérzet megtartásához ismét egy kokateát ivott, valamint kokaleveleket gyűrt a jobb alsó rágói mellé. (Ezt itt mindenki így csinálja, aki kokalevelet majszol.) A gyülekező az "Eco Adventure Bolivia" irodájában 3/4 8-kor volt. Mette egyedül várt bennünket, kiderült, hogy Mike-ot az éjszaka kiütötte valami pumukli. Csóró cigánygyerek, ekkorát szívni az egyik legfrankóbb mutatvány napján...

Röviddel 8 után beültünk az utazási iroda 12 személyes mikrobuszába, majd elindultunk "kifele" a gödörből, azaz hogy a 3700m-en lévő La Pazból 40 perc autókázással felmásztunk a 4900m-en lévő La Cumbre néven ismert pontra. Itt leszedték a bringákat az autó tetejéről, majd egy kis tradicionális bolíviai snack után eligazítást kaptunk és 3 idegenvezetővel egyetemben (mögöttünk a mikrobusszal) elindult a túra. A terv 63 km biciklizés (amiből mindössze 9 km emelkedő és az se durva) és több mint 3700 méter süllyedés 4900-ról 1170m tengerszint feletti magasságba. Oh yeah, szinte egész nap gurulni fogunk.

Indulás után még 5 perccel megálltunk egy tüzetesebb bicikliellenőrző viszgálatra, majd nekiindult az igazi móka. Egymás után kb. 10 m-es távolságban nyomattuk lefelé a hegyről a bringákkal. Némely helyeken 60-70 km/h-s sebességget is elérhettünk, annyira hajtottuk a gépeket. Az idő napos volt és kellemes, a táj pedig leírhatatlanul gyönyörű. Hatalmas bárányfelhőben úszó hegyek, középen pedig egy zöld völgy apró folyócskával. Néha persze megálltunk fényképezni de főleg csak mentünk és mentünk. A csapat egy idő után a "versenyzők" kerékpáros tudásának következtében 4-es csoportokra szakadt, elől egy idegenvezető, mögötte 3-4 emberrel. Mondanom sem kell, én az első csoportban voltam. Hehe. Hajtottam a gépet mint állat. :)

A napos szakasz sajnos csak a túra első részéig tartott. Amint elértük a második részt, már szinte semmit nem láttunk, akkora köd lett. Ez csak azért volt sajnálatos, mert a második, összesen 10 km-es szakasz az egész túra legérdekesebbje, ezt hívják a "halál útjának". Ezt a nem igazán szívet melengető elnevezést azért kapta ez az út, mert az elmúlt évtizedekben Bolíviaszerte itt haltak meg a legtöbben. Maga az út a hegy oldalában megy és egyelten sávos, felülről lefelé jőve jobbra a hatalmas hegy, balra 150-300m szakadék. Nincs korlát, csak hatalmas mélység. Ha elszámítod magad, nincs ami megfogjon és sajnos figyelmetlenségből elég sokan elszámítják magukat. A sok baleset és tragédia ellenére nem annyira veszélyes az út, ha az ember tudja mit csinál. A szervezőcsapat a 100%-os biztonság elérésére az egyik idegenvezetőt előre küldte 5-600 méterre, hogy az rádión keresztül tudósítson az esetleges szembeforgalomról. A legveszélyesebb szakasz így problémamentes volt és nyugis. Vidáman siklottunk le a hegy oldalában és egy idő után a felhőkből is kitekertünk, így már a völgyből is láttunk valamit. Egyes szakaszokon tényleg a 300m mély szakadék mellett álltunk, míg elhaladt mellettünk egy teherautó de ezeken kívül minden maga volt a tökéletes biztonsgág. A 10 km-es halálszakasz után megálltunk egy 20 perces kekszes-narancsleves ebédszünetre, majd továbbindultunk a végső, azaz 3. szakaszra.

A harmadik szakasz volt talán időben a leghosszabb (kb. 1.5 óra végig lefelé), ez viszont már sokkal kevésbé volt veszélyes, egyrészt mert szélesebb volt az út, másfelől pedig nagyobbrészt sokkal szárazabb és naposabb időben / talajon tekertünk. Néha már idegesítő volt az idegenvezetők mértékletes tempója de a tökéletes biztonságérzet megtartása érdekében hozott ezen erőfeszítés miatt elnéztem ezt az apró hibát. A 3. szakasz legfőbb érdekességei talán az apróbb vízesések voltak, melyek egyes helyeken a hatalmas hegyoldalról a földes köves útra "ömlöttek" úgy, hogy azt ki se lehetett kerülni. Nedvesek lettünk és mocskosak (főleg a korábbi nedvesebb szakaszok saras útviszonyainak következtében) de nem számított. Az élmény hatalmas volt és ez az sem kisebbítette volna, ha nyakig úszunk a ganyéban. 1 óra ereszkedés után megpillantottuk az egyik távoli hegy oldalában mosolygó Coroico-t. Ezek a részen már csak 1500 m magasságban lehettünk és baromi meleg lett. Fent a hegyen 4900-on még 3 réteg melegítette gyenge testemet, itt viszont egy póló is soknak bizonyult. Le is vetkőztünk izibe. A hátralévő fél órás utat apróbb szenvedés tarkította csak, ugyanis a fenekünk eléggé kikészült a sok zötykölődéstől és a kemény üléstől de végül túléltük a kirándulást. A völgy aljában 1170m magasságban szálltunk le a biciklikről. Rövid pihenő után visszapakolták a srácok a "lábtekerészeti egyenbillengészeti tovalöködöncöket" az autó tetejére, majd beültünk a gépbe és felmásztunk az 1500-on lévő Coroico-ba.

Felérkezés után az ECO A.B. egyik hotelébe mentünk, aminek medencéje mellett sütkéreztünk egy frankót, majd kegyetlenül bezabáltunk. Ahogy P. Zoli barátom mondani szokta volt, "imádok enni, amikor éhes vagyok, imádok inni, amikor szomjas vagyok és imádok szeretkezni, amikor... ", na mindegy... Szóval minden a maga idejében esik a legjobban. :) A kiadós uzsonnázás után még pihentünk egy kicsit, majd visszaültünk az autóba és elindultunk La Pazba visszafelé. A "hazaút" 52 km emelkedés és 9 km lejtő volt, amiből kb. 40 km a szakadék mellett vezetett, így nem siettünk. Szépen komótosan biztonsággal vészeltük át a nehéz szakaszokat és emelkedtünk egyre csak felfelé. Fél órával az indulás után aztán egyre többen "zizzentünk rá" a kokalevelekre. Rágcsáltuk, szopogattuk, nehogy még a végén rosszul legyünk. Nem lettünk szerencsére... Livia egy kicsit megküzdött ismét az óriási magasságkülönbséggel de aztán a végén a koka átsegítette a nehézségeken. Hiába, ez történhet ha az ember tengetszintről megy föl 4-5 km magasságba.

La Pazba 8 után érkeztünk vissza nem sokkal. A sok gurulástól és koncentrációtól is el lehet fáradni, rájöttünk. Energiánk mint fekete lyukban a fotonok, így a hotelbe való visszatérés után egy quick vacsit nyomtunk a 12. emeleti étteremben majd elpilledtünk. Összefoglalásként annyit tudok mondani, hogy mesés volt a napi kirándulás és ezt sem szabad kihagyni senkinek sem, aki La Paz környékére látogat!!!

(Titok: Fiatal 26 éves cégtulajdonos túravezetőnk elárulta, hogy Bolíviában a Death Road-nál sokkal veszélyesebb utak is vannak de azon nem közlekednek hivatalos gépjárművek és azok nem számítanak "rendes" útnak.)

Kirándulás Tihuanaco-ba, Bolívia legjelentősebb Inka romvárosához
2004-04-24
Még előző este megbeszéltük Mette-vel, hogy erre a napra is kirándulást tervezünk, s ha van kedve csatlakozzon hozzánk és hozza Mike-ot is. Volt kedvük. Reggel 3/4 9-kor már a kávézóban vártak minket útrakészen. Kajcsizás után mi is gyorsan összeszedelőzdködtünk és elindítottuk a napi programot. Először még gyorsan leadtuk a kegyetlenül sáros-mocskos cuccainkat az egyik mosodában, majd Lonely Planet útikönyvem tanácsára nem a belvárosi utazási irodák napi 10 USD-s ajánlatával, hanem egy helyközi járatos buszt igénybe véve indultunk a 72 km-re lévő Tihuanaco-ba. A busz a belvárostól taxival 10 perce lévő helyről indult. A térképen megjelölt helyre odaérve azonnal letámadtak a buszjegyüzérek és nem sokkal déli 12 után már Peru irányába repesztettünk.

A buszút viszonylag kellemes volt bár szokás szerint elég sokszor megálltunk újabb utasokat felvenni. Fél 2 körül érkeztünk el a néhány ezres lélekszámú Tihuanaco városkába. Ez az apró kisváros maga a világvége és ha nem az Inka romvároson múlna, akkor bizonyára a térképen sem jelölnék. Megérkezés után körbesétáltuk a "belvárost", majd egy romokhoz közeli étteremben megebédeltünk. Ezek után megvettük a 25 bolivianos beugrót és elindultunk körbejárni a romokat.

Tihuanaco (régiesen Tiwanaku) a Bolívia területén található legjelentősebb Inka romváros. Hogy mennyire nevezném én romvárosnak ezt a kőhalmazt, az egy másik kérdés. Az idegenvezetők szerint több órába telik elmagyarázni az egyes kövek szerepét de maga a "városka" annyira darabokban maradt csak meg, hogy úgy döntöttünk majd Cuscoban pótolunk "inkailag" a Macchu Picchunál 2 hét múlva. A romok annyira nem voltak se látványosak se érdekesek, hogy rövid séta után az egyik füves tisztásra heveredtünk le inkább és élveztük a vidéki levegőt. Du. 5-kor aztán kizavartak bennünket a múzeumi területről. Nem mondom, hogy nem szabad ide ellátogatni de csak akkor van értelme, ha az embernek nincs kilátásban valami perui inka emlékhely, mert ez különben tutira csalódás. Persze ízlések és pofonok. Nekem nem jött be.

Amiről viszont írni szeretnék egy pár szót - ugyanis ezt korábban még nem tettem meg - az a bolíviaiak kinézete és életkora. Az van ugyanis, hogy ebben az országban a falusi lakosok közül szinte mindenki idősebbnek néz ki, mint valójában. Fiatal kislányok bőre úgy néz ki, mintha már 25 évesek lennének, a 20-25 éves anyák meg 45 évesnek tűnnek. Ennek állítólag az az oka, hogy a vályogház, amikben laknak valamilyen parazitának az otthona, mely a szegény lakókat mind megtámadja és nincs ellene gyógyszer. Biztos lehetne ellenszert találni, de ez a "szegények betegsége" így nem törődik velük az állam. Az élősködő állítólag a bőr alá rejtőzik és szép lassan kiszív egy olyan anyagot, melynek következtében a bőr szinte összeszikkad. A folyamat lassú de egyre látványosabb. Ahogy Mike mindig mondja, úgy néznek ki a 60 év körüli asszonyok sokszor, mintha 200 évesek lennének. Ez a "jelenség" egész Bolíviában megfigyelhető. Szomorú, hogy a XXI. században léteznek ilyenek. (S talán mégilyenebbek is léteznek Afrikában...)

A Tiwanaku-i romok rövidke vizitje után visszaballagtunk a belvárosba és elkaptunk egy La Pazba menő mikorbuszt. Itt ismételten ugyanaz volt megfigyelhető, mint a városi buszoknál. A jegyszedő srác hatalmas hangon üvöltötte, hogy "La Paz, La Paaaaaaaaaaaz, La Paz, La Paaaaaaaaaaaaz", mintha az emberek nem látnák az autót. A poén csak az, hogy Tihuanaco-ból csak la Pazba mennek mikrobuszok és mind ugyanarról a térről indul. Hogy mi szükség van ordibálni, amikor egyébként is minden 10 percben megy újabb busz, erre még nem jöttem rá. Biztos minden egyes busz magántulajdonban van és tutira teli busszal akarnak menni de az emberek kiabálás nélkül is megtalálnák a buszokat. Egy idő után ismét nyomorgás volt a buszocskában de már nem húztam fel magam rajta. Ez a helyi szoció és tökjó, hogy ezt is megtapasztalhatom... Pláne érdekes azt látni, ahogyan a falusi jó értelemben vett egyszerű emberek megbámulják a fehér embert.

Már sötét volt mire visszaértünk La Pazba. A város szélén egyre nagyobb lett a dugó, így kiszálltunk a mikroból és fogtunk egy taxit, ami egy más útvonalon sokkal gyorsabban bevitt minket a városba. Megérkezéskor elmentem a mosodába a tiszta (!!!!!) ruháimért, majd négyesben elmentünk a hotelünk tetején található étterembe és egy hatalmasat vacsoráztunk. Vacsi után mindannyian elpilledtünk és elvonultunk aludni. A mai nap sem úgy telt el, hogy ne csináltunk volna valamit. :)

Búcsú Liviától, az utolsó napunk La Pazban
2004-04-25
Este egész korán elaludtunk így reggel korán ébredtünk. Ez volt Livia utolsó napja (és az én luxusomnak is az utolsó napja), így felkelés után szépen csendesen mindketten összecsomagoltunk és lementünk reggelizni. Reggelit hosszúra nyújtottuk és órákon át beszélgettünk. Mivel egy ideig most lehet, hogy nem fogunk találkozni már, mert egyre északabbra megyek és június végén valószínűleg el is hagyom majd Dél-Amerikát, ezért kibeszéltünk mindent, amit csak lehet.

Déli 12-kor kijelentkeztünk a hotelből, majd elkaptunk egy 212-es reptéri buszt. Livia gépe 14.30-kor indult vissza Rióba. A reptéren még becsaptunk egy jó kis "megszokott" Burger King ebédkét, majd sűrű ölelkezések közepette elbúcsúztunk egymástól. C'est la vie, az élet megy tovább. Én meg főleg megyek tovább mert La Pazból 5 nap bőven elég volt.

A városba való visszaérkezés után felvettem a csomagjaimat a Hotel Gloria portájáról és felballagtam az 5 utcányira lévő "Alojamiento Carretero-ba", ahol Mike és Mette leledzett. Hát, hatalmas volt a váltás és a visszatérés a hátizsákos realitásba. Koszos kicsi szobák, igénytelen mellékhelyiségek és állandóan szellőző ablakok. Nem is 36 USD (7300 Ft) volt egy szoba, hanem 21 boliviano (550 Ft). Ez van, ezt kell szeretni és különben is erre "szerződtem"!

A délután folyamán Mike-kal beszélgettem egy jó nagyot, majd elmentünk kajázni egyet és internezetni. A hálófüggőség egészen este 10.30-ig tartott, amikor is hazaballagtunk, söröztünk egy kicsit, majd lefeküdtünk aludni. Ezen a napon Mette-től is búcsút vettünk, mert ő másnap reggel meg Buenos Airesbe repült, onnan meg pár napra rá haza Dániába. Egyszer véget ér a lázas ifjúság... vagyis a láztalan utazgatás... :)

Ennyi volt La Paz, irány a dzsungel és a Pampák!

Folytatás: Rurrenaque (2004.04.26. - 04.30.)