Salar de Uyuni

Salar de Uyuni Túra: 1. nap (Laguna Blanca, Laguna Verde, Laguna Colorada)
2004-04-13
A határátlépés után még 15 percet buszoztunk, s a regisztrációt követően beléptünk az Eduardo Avaroa Nemzeti Parkba. Itt többek között egy statisztikát is találtunk a falon, mely nemzetiségek szerint tüntette fel az ezen a helyen Bolíviába belépőket, s Magyarország 61 emberrel 2003-ban a 31. pozíciót foglalta el. 2004-ben ez az arány valószínűleg gyengébb lesz, mert az április 13. dátum ellenére én voltam az első magyar idén. Jó nagyot is nézett a koma. Eme kellemes kis intermezzo után megérkeztünk a Laguna Blanca-hoz ("Fehét Laguna" - mely nevét az egyszerűen áttetsző színtelenségéről kaphatta), ahol friss pékáru, finom dzsem és kávé várt bennünket egy kis coca levéllel fűszerezve. Farkas módjára teletömtük a majmot, majd egy pillantást vetettünk az előttünk álló 3 nap tervére. Hát, a közel 500 km-es táv kb. 25 napi járóföldre lehetett, s ez nem volt túl bizalomgerjesztő. A 3 db négykerék hajtású Land Cruiser annál inkább mely a reggeliző viskó előtt várt bennünket. Mivel egy autóba 6 utas + a sofőr fér el, ezért Mette-vel és Mike-kal gyorsan összeszedtünk még 3 embert. (Peter és Chalra Dél-Afrikából, valamint Ann Hollandiából csatlakoztak hozzánk. Mindannyian nagy utazók voltak, így azonnal megtaláltuk a közös hangot.) A 3 autó közül kiválasztottuk a legújabbnak kinézőt, s gyors egymásutánban fel is dobáltuk a hátizsákjainkat a tetejére. Csináltunk még 1-2 közös "túraindító" fotót, majd nekivágtunk az első nap közel 100 kilométerének. Sofőrünk egy 50 év körüli bolíviai muksó, Roberto lett, aki nem volt egy szószátyár, viszont elég felelősségteljes emberkének tűnt, s mivel az életünket 3 napig rá kellett, hogy bízzuk, így megbocsátottuk neki, hogy nem poénkodta végig az utat és nem csápolt velünk együtt a Guns N' Roses-ra.

Első állomásunk a Licancabur vulkán északi oldalának aljában található Laguna Verde (azaz a "Zöld Laguna") volt. Ez a kis tavacska nevét ugyancsak a színéről kapta, melyet elsősorban a réz és egyéb ásványok idéztek elő. Mesés látványt nyújtott a kopár hegyoldalak alatt ez a türkiszkékeszöldes színben pompázó oázis. Az ezt követő 2 órában egy az egyben a Holdon éreztük magunkat. Végtelennek tűnő szürkésbarnás színű kövekkel tarkított sivatagi utak jobbról balról szegélyezve kopár hegyóriásokkal. Az egyik szakaszon "Salvador Dali kövei" mellett halattunk el, mely a néhány kilométerre lévő egyik hegyoldalon furcsa elrendezésű kövek halmaza volt, s állítólag ezeknek a köveknek a látványa ihlette a mestert az egyik híres képének megalkotására. Ezt követően egy fél órás pihenés következett a "Dali köveitől" nem messze található "Termas de Polques" névre hallgató természetes termálmedencécskében. Naggyon király volt. A termálfürdőzés után az 5000 m magasságban található "Sol de Manana" (azaz a "Holnap Nap"-ja) nevű gejzírcsoportot vizslattuk meg egy rövid időre. Állítólag a gejzíreket a napfelkelte előtt a legtutibb megnézni, akkor ugyanis sokkal erőteljesebb a gőzök és gázok felszínre törésének a látványa, de ennek ellenére a délután 2. órai vizit alkalmával is elég látványosan feltörő kénes levegőt szippanthattunk volna be ha akartuk volna de persze nem akartuk. Pár perc séta, csittcsatt a kamerával és már suhantunk is tovább. Roberto izzította nagyon a gépet, így elég gyorsan elértünk a nap utolsó állomásához, a Laguna Colorada-hoz. (Ami "Színes lagunát" jelent.) Nem sokkal 3 óra után lehettünk, amikor befutottunk a "menedékszállásnak" számító néhány szobás komplexumba, mely egyébként az útikönyvünk szerint anno katonai szállásként funkciónált. Hát kb. úgy is nézett ki egyénbként. 10 ágyas szobák, központi villanykapcsolás (vagyis nem Te döntöd el, hogy mikor van vége a napnak), halál tróger WC (zuhanyról ne is álmodj) és persze mindehhez a legnagyobb örömömre 2 méteres belmagasság 1.70-es ajtókeretekkel. Érkezés után Roberto kanyarintott a csapatnak egy "semi-tűrhető" szendvicses ebédkét, majd szabadprogram következett.

A Laguna Colorada egy pirosas-rózsaszínes színű tavacska, melynek színét ugyancsak mindenféle ásványok adják, s mellesleg az Eduardo Navaroa Nemzeti Parkot ezidőtájt gyakran látogató flamingókolónia egyik kedvenc oázisa. Mivel az esős évszak véget ért, ezért a lagúna vízszintje is egyre alacsonyabb lett, s a part mentén kisebb nagyobb "kalciumdombok" voltak megfigyelhetők. Robertotól azt is megtudtuk, hogy a globális felmelegedés következtében óriási változásokon megy keresztül a park. 6 évvel ezelőtt a ma már tök kopár vidéket még 1 méteres hóréteg borította, azaz olyan szintű a változás, hogy néhány év múlva komoly problémák adódhatnak errefelé. Már így is hatalmas a szárazság, de ennél sokkal nagyobb is lehet a baj. Nem sokkal naplemente előtt még Mike-kal felmásztunk a "szálláskomplexumunk" mögötti dombra, hogy jobban szemügyre vehessük a vidéket. Mit is mondjak, egyszerűen fantasztikus volt a látvány. El is gondolkoztunk azon, hogy mekkora egy stenk is az, hogy most itt lehetünk. Bolíviának ezt a DNY-i részét hívják "Altiplano"-nak, ami a 3500 méter tengerszint fölötti magasságra utal. A magasság következtében ritkább a levegő, s ezt megszokni beletelik egy néhány napba. A szél "idefent" néha iszonyúan erős, szinte csoda, hogy nem fújja el az embert. A hőmérséklet +15 és akár -20 között is mozoghat.

A vacsora este fél 7-re készült el. Spaghettit fogyasztottunk paradicsomszósszal és egész jól belaktunk tőle. Vacsi után egy rövid csevegés következett, majd 3/4-ed 8-kor (19.45) mindannyian beájultunk. Valószínűleg a sok zötykölődés, a szokatlan magasság és az abból következő oxigénhiány okozta ezt a fáradékonyságot de nem tudtunk ellene semmit sem tenni. A test megadta magát. :)

Salar de Uyuni Túra: 2. nap (Arbol de Piedra, Laguna Honda, Valle de Rocas)
2004-04-14
Az éjszakánk mondanom sem kell, borzalmas volt. Odakint őrült hideg szél fújt, majd' levitte a háztetőt, s odabent is eléggé tombolt a "zima". Kb. óránként ébredhettem fel, aztán meg visszaaludtam és ráadásul eszméletlenül mélyen. Többször arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt és darabokra törik a szám. Nem volt kellemes érzés. Még szerencse, hogy volt kéznél víz és Labello. (Ez itt most nem a reklám helye.) Ezek segítségével átvészeltem a nehezebb pillanatokat. Úgy tűnt a reggel már soha nem jön el, amikor egyszer csak megszólalt a reggel 7-re beállított ébresztő. "Vidáman" feltápászkódtam, majd kimentem egy frissítő arcmosásra. A reggeli fél 8-kor lett tálalva, ezt gyorsan elfogyasztottuk, majd összecsomagoltunk, ismételten felcuccoltunk a terepjárónk tetejére, majd nem sokkal negyed 9 után elindultunk.

Első állomásunk a közeli szélfútta sivatagos rész volt (ennek egy "S" betűvel kezdődő neve volt de már elfelejtettem), azon belül is az "Arbol de Piedra" ami egy vulkanikus kőből lévő fa formájú szikla volt, innen is kapta a nevét, ami annyit jelent, hogy "Kőfa". Csitt csatt ez is megvolt, mentünk tovább. A táj továbbra is lenyűgöző volt. Festői szépségű kietlen pusztaság tele apróbb bokrokkal, szegélyezve már-már félig kiszáradt apróbb lagúnákkal és helyenként legelésző iszonyat fazon "vicunak"-kal. Elképesztő, hogy ekkora szárazságban létezni lehet, ráadásul ezek az állatok teljesen jó húsban voltak. Rövid időre 2 nagyobbacska lagunánál is megálltunk egy sétára - Laguna Honda és Laguna Hedionda - , amelyek közül az utóbbinál egy nagy csapat flamingót is sikerült lencsevégre kapni. Az ebédidő a Valle de Rocas-ban (azaz a "Sziklák völgyében") ért utol minket, ahol Roberto egész korrekt kis rizses, paradicsomos, uborkás tonhalas finomságot rittyentett. Mindezt kb. 20 perc alatt hozta össze, amíg mi "gringók" a hatalmas sziklatömbökkel teli völgyet sétáltuk körbe. Ebéd után ismét több órás kocsikázás következett, néha-néha pár perces fotózásra szánt pihenővel. Ezek közül az egyik megálló a távoli Chile-Bolivia határ közepén elhelyezkedő állandóan füstölgő - de már évszázadok óta nem aktív - Ollague Vulkán volt. Az út a korábbi szélfútta sivatagos síksággal ellentétben ezen a szakaszon borzasztó volt, néha még csodálkoztunk is, hogy mitől nem borul fel a kis jeep. Baromi meredek emelkedők és lejtők tele sziklákkal, gödrökkel. Ez a "rallyzás" szerencsére nem tartott túl sokáig, kb. 1 órán keresztül vergődtünk csak ilyen "kemény" körülmények között. Délután 4 előtt elértük az egyik falucskát, mely Copacabana névre hallgatott. (Mondanom sem kell, SEMMI köze a riói névrokonához, még csak aprócska hasonlóságot sem tudnék találni a kettő között.) A falucska kb. 15 vályogházból állt, középen egy vályogtemplommal és slussz passz. Ezt elhagyva kb. újabb 1 óráig kocsikáztunk mire elértünk San Juanba, ami ugyan méretét tekintve jóval nagyobb volt mint Copa, de az építészet 13. századi stílusjegyei ugyancsak szembetűnőek voltak itt is. Egy negyed órás szünet után újfent bevágódtunk az autóba és célba vettük az aznapi célállomást, a Salar de Uyuni partján található Chuvica névre hallgató kb. 200-as lélekszámú vályogházegyüttest.

Kb. 5 óra lehetett mikor beértünk ebbe a falunak sem nevezhető évszázadokkal ezelőtti korokra emlékeztető településre. Legnagyobb meglepetésünkre a Colque Tours helyi "viskója" egy egész korrekt vendégszállás volt, 6 ágyas szobát kaptunk privát fürdőszobával. Érkezés után gyorsan le is zuhanyoztunk mindannyian, majd az esti 7 órai vacsi előtt még tettünk egy kört a "városban". 2 bóklászgató csacsin kívül az égvilágon senkit nem láttunk. Sehol egy bolt, vagy bármilyen ÉLET-re emlékeztető létesítmény. 3 utca, szürke vályogházak, földút, s a falu szélén halomban álló szemét és ganyé. Egyre jobban kezdtük érezni, hogy ez itt már nem vicc, egy "új" világba jöttünk, ahol a civilizáció egy elérhetetlennek tűnő álom az itt élők többségének képzeletében. A hatalmas shock után visszatértünk vacsorázni, majd egy finom boliviai sörrel koronáztuk meg a fárasztó napot. A csapat nagyobbik része nem sokkal fél 9 után, én fél 10 után dőltem ki. Egy ideig még forgolódtam, majd este 10-kor lelőtték a generátort és korom sötétség lett úrrá.

Salar de Uyuni Túra: 3. nap (A Salar és érkezés Uyuniba)
2004-04-15
Roberto tanácsára reggel fél 7-kor keltünk, hogy megnézzük a sóstó túloldalán ébredő napot. Sajnos távoli helyek csúcsa felhőben állt, így a nap első ásító sugarai nem jutottak el hozzánk. Eme csalódottságot ellensúlyozandó visszaaludtunk még 8-ig. A reggelit fél 9-kor toltuk be az arcba, majd nem sokkal 9.15 után útnak indultunk. A napi terv a Salar de Uyuni és délutáni érkezés Uyuniba.

A Salar de Uyuni (ami egyébként a túránk nevét is viselte, mondván, hogy ez a legnagyobb attrakció a 3 nap alatt) a világ legnagyobb sóstava. Összesen 12 ezer km2-t foglal el, kelet-nyugati átmérője helyenként több mint 200 km. Évezredekkel ezelőtt déli-tengernek nevezték (ennek is volt egy speckó neve de azt is elfelejtettem), de a folyamados száradás következtében a meder szép lassan kiszáradt. A mára már 11 különböző rétegű helyenként 120 m mély sótömeg Bolívia egyik leglátogatottabb turistaattrakciója lett, hozzá kell tennem, hogy nem is csoda. Az esős évszakban néhány cm-es vízréteg fantasztikusan lélekzetelállító tükörhatást kelt, s olyan, mintha a földön is lenne egy égbolt. Sajnos az esős évszak március végéig tart csak, így mi már csak a kiszáradt, töredezett felszínen kocsikáztunk végig, de ez sem volt kevésbé varázslatos. Amint egy kicsit beljebb jutsz a "tavon", amerre nézel mindenhol csak vakító fehéret látsz. A nap forró, a sóréteg fagyos. A levegő tiszta, te meg megvakulsz a ragyogástól. Teljesen szürreális az egész. Mintha nem is a Földön lennél.

Kb. 20 percet mehettünk az "tóra" való érkezés után, amikor Roberto megállt és egy rövid, pár perces kiselőadást tartott a sóstó keletkezéséről. Ezek után kiszálltunk és kb. 20 percet sétáltunk. Rohangáltunk körbe-körbe mint a gyerekek és élveztük a csodát. Nem tudom sajnos szavakkal leírni, hogy mit éreztem. Beszéltük is a srácokkal, hogy ezt nem lehet átadni még igazán képekkel sem, ezt egyszerűen látni és érezni kell. Gyermeki őrültködés után ismét visszaszálltunk az autóba, majd célba vettük az eredetileg Quechua nyelven "Incahuasi" névre keresztelt (melynek jelentése "Az inkák háza"), manapság viszont már csak "Isla del Pescado" ("A halak szigete") néven ismert szigetet. Itt 2 órás szabadprogramot kaptunk a sziget felfedezésére. Magán a sóstavon kb. 8 különböző lakott sziget van de csak ezen az egyen van alapfelszereltség (WC, kajálda), így ide hozzák az össze turistát. A sziget majdnem a tó közepén helyezkedik el és 8 boliviano-ba kerül a belépő, amit kötelező kifizetni. Érkezés után egy rövid pihenőt tartottunk, majd körbesétáltunk a "turistaösvényen". A sziget érdekességei az óriáskaktuszok, melyekből több száz, tán még több ezer is lehet, a legöregebb közülük egy 1200 éves 12 méter magas példány. Ilyeneket legutóbb Mexikóban láttam és már ott is lenyűgözőnek találtam őket. Körbesétáltunk egy darabon, aztán Mike-kal lemásztunk a sziget túloldalán majd visszasétáltunk a "bejárathoz" egy nagyobb kört téve. Közben persze fényképeztünk mint a gyerekek és habzsoltuk a látványt. Az ebéd 12.30-ra volt a programba iktatva. Legnagyobb meglepetésünkre a szigettől kb. 200m-re bent a "tó" közepén két terepjáró között kifeszített napellenző ponyva alatt volt megterítve. Óriási volt. A kaját valószínűleg Uyuniból hozhatták, mert már 1 óra is elmúlt mire egy újabb autó érkezett a termoszokkal és fűtő/hűtőtáskákkal. Az ebéd főtt krumpli volt salátával, célkával, rizzsel és lámasülttel. Mit is mondhatnék mást, mint hogy stenk volt az egész kajálás, főleg a környezet, ahol ettünk. Ebéd után bevágódtunk ismét a Toyota Land Cruiserünkbe, majd célba vettük a közel 80 km-re lévő Uyuni-t. A hátralévő szakasz meglehetősen egysíkú volt, nyíl egyenesen nyomattuk kilóhússzal a "sófehér" sztrádán. Utolsó attrakcióként még egy pár percre megálltunk egy sótömbökből készült hotelnél, ami régebben természetesen vendégfogadó volt, manapság viszont már csak turistalátványosság. A "sóhotel" után nem sokkal elhagytuk a sóstavat. A tó szélén még láttunk egy csomó apró kis gúla alakú sóhalmot, amik - a már kevés de még létező - sóbányászok és sóból élők kemény munkájának eredménye volt.

Uyuniba nem sokkal délután 4 előtt futottunk be. Már az odavezető út is érdekes volt, keresztül jöttünk egy atomlepattant falucskán, ahol a helyi lakosok olyan csodálattal meredtek a gringókkal teli terepjárókra, hogy úgy éreztük magunkat, mintha UFO-k lennénk. Uyuni is maga volt a lepattantság nonplusz ultrája. A városkában (bár inkább tanyának nevezném) minden szürke és színtelen, a közvetlen belvárosi rész kivételével nincsenek lekövezett utak, csak por és kosz. A "belvárosban" éppen egy kirakodóvásár volt, így a kultúrshock azonnal megtörtént. Értéktelennek tűnő kacatokat árultak a helyi árusok, az asszonyokon hatalmas nagy karimájú kalap, vállukon színes lepedők amikbe belecsavarva vagy egy gyerek, ruhadarabok vagy valami eladásra szánt termék várt a vevőre. Uyuniban a Salar túra miatt elég sok a gringó de úgy látszik ezt nem szokják meg nagyon a helyiek, mert eszméletlenül megbámulnak minden idegent az utcán.

Kb. 2-3 pousada szerű vendégfogadóba mehettünk be, de vagy nem volt hely vagy csak 1,80m-es szabványú keretes ágyak voltak, ami nekem ugye nagyon nem oké. Az egyik helyen a csapat fele ottmaradt, így már csak Mike, Mette és jómagam voltunk hátra. A kirakodóvásár utcájától elsétáltunk a busztársaságok irodajának "sugárútjáig"', ahol is leszólított minket 2 diákszálló ügynök. Ajánlatuk 15 bolivar / éj keretnélküli ágyakban. Yes! Elsétáltunk tehát a 2 saroknyira lévő Hostel Zamar-ba (aminek közfalai ugyancsak sótömbökből voltak) és kivettük egy szobát. Az ágyak nem mozgatható fa vagy fémkeretes ágyak voltak, hanem kb. fél méter magasságba "felhúzott" sótömb rakások, melyek tetején egy matrac volt elhelyezve. A furcsa körülmények ellenére egész korrekt volt ez a furi ágyikó.

A délután folyamán megvettük a másnapi buszjegyeket a következő állomásra, Potosí-ba majd elmentünk internetezni egyet. Hogy igazolást nyerjen a világ apró mérete, összefutottam a még chilei Pucónban utoljára látott Hai-jal, az egyik izraeli cimborámmal. Elmeséltük egymásnak a friss történéseket, majd elbúcsúztunk mert Hai ment este tovább La Pazba. Este fél 8-kor még utoljára összegyűltünk 6-osban (a Salar-túra emberkéi) vacsizni egy frankót, majd 9-10 felé nyugovóra tértünk.

Az eddigi 3 hónap eddigi talán legemlékezetesebb kirándulásáról összegezve annyit tudnék mondani, hogy fantasztikusan lenyűgözően lélekzetelállítóan gyönyörűségesen iszonyat módon STENK volt. EZT LÁTNI KELL!!!

Folytatás: Potosí (2004.04.16. - 04.18.)